Ha valaki azt hitte, hogy Szerbia a március 15-i nagy tüntetés után szépen lenyugszik, kissé meg is riad az ismeretlen fegyvertől, amelyet a hatalom vetett be az elhunytak emléke előtt tisztelgő, néma csendbe borult százezrek ellen, az vagy a józan ítélőképességét veszítette el, vagy egyszerűen nem ismeri ennek az országnak a mentalitását.
Alig egy hete azt írtuk: a kérdésekre előbb-utóbb lesznek válaszok. S miközben a múlt heti lap éppen a nyomdába tartott, a válaszok egy része meg is született. Van-e a szerb rendőrségnek hangágyúja? Van bizony! Nem is egy, hanem egyenesen tizenhat. Meg nem is egyféle, hanem rögtön kettő: olyan kisebbecske meg hát amolyan nagyobbfajta is. Egyenesen a belügyminiszter mondta el kénytelen-kelletlen, miután előző nap még váltig állította, hogy ilyen eszköz, na ilyen aztán tényleg nincs a rendőrség birtokában. Aztán mégis van, de a raktárakban porosodik. Aztán oké, néhányat felszereltek járművekre, ott is álldogáltak a parlament oldalában, de eskü, csak azért, hogy jó hangosan tudjanak szólni a néphez, ha éppen van mondandójuk…
Sokan sokféleképpen gúnyolódtak már Ivica Dačićon és abbéli igyekezetén, hogy visszalapátolja a lóba mindazt, amit a patás korábban elhullajtott. Ízesen lehet is kuncogni mindezen – már ha az ember talál nevetnivalót abban, hogy a saját országának vezetői hülyének nézik a népet.
Azonban abban aztán tényleg semmi vicces nincs, hogy nemcsak az derült ki: van ám hangágyúja a rendőrségnek, de az is, hogy egyesek nagyon, nagyon gyászos nappá akarták tenni azt a március 15-ét.
Valaki vért akart látni a belgrádi utcákon azon a napon. Lehetőleg minél többet.
Ki kell ezt mondani, bármennyire is borzalmas már maga a feltételezés is, hogy valaki ilyesmire vágyik.
Amióta a több százezer tüntető március 15-én hazaindult, folyamatosan zajlik az aznap történtek rekonstruálása. A Vreme című hetilap például folyamatosan gyűjti a tanúvallomásokat azoktól, akik különböző belgrádi helyszíneken voltak jelen azon a napon. És a mozaikkockákból a következő kép rajzolódik ki: néhány perccel azt megelőzően, hogy a „valami” megtörte a kegyeleti csendet a Milan király utcában, egy másik helyszínen, a parlament előtti parkba (ahol mindenféle félvilági alak gyűlt össze, önkormányzati képviselőktől fekete ruhás, álarcos, kigyúrt alakokig, mondván, hogy ők azok az egyetemisták, akik csak tanulni akarnak) mintegy harminc álarcos huligán rontott be (a talpig beöltözött rohamrendőrök szeme láttára), és elkezdte kövekkel, füst- és hanggránátokkal, üvegekkel dobálni az összegyűlt polgárokat, illetve azokat az egyetemistákat, akik a rendezvény biztonságáért feleltek. Egyszeriben kialudtak az utcát addig megvilágító lámpák is. A diákok, akik addig is igyekeztek a tömeget a Slavija felé terelni (minél távolabb a parkban tanyázó társaságtól), ekkor döntöttek úgy, hogy leveszik a sárga mellényeket, és azonnali távozásra szólítanak mindenkit. Ugyanis pontosan látták, hogy ezt a helyzetet már nem fogják tudni ellenőrzés alatt tartani.
Korábbi híradások szóltak arról, hogy a park köré állított traktorok üzemanyagcsövét a parkbéli vidám társaság tagjai elvagdosták, ömlött a nafta minden irányba, miközben egyesek fáklyákat dobáltak a parkból. Ugye, nem kell magyarázni, mekkora szerencse, hogy semmi sem kapott lángra?
Ugyancsak a Milan király utcában, de valamivel távolabb a parktól a parkbéliekhez megszólalásig hasonlító, fekete ruhás, maszkos fiatal férfiak álltak egy félkész épület tetején, és építőköveket dobáltak, amikor a furcsa hang végigzúgott a tömegen.
Kéttucatnyi fekete ruhás még a hangrobbanás előtt rontott be a Milan király utcába, és kezdett ordítozni, hogy mindenki húzzon a francba onnan, vége van a demonstrációnak. Szitkozódások közepette dobálták a tömeget is, és a helyszínen lévő rendőrséget is.
És mindez alig néhány perc leforgása alatt több különböző helyszínen történt.
Majd megérkezett a láthatatlan valami, ami menekülésre késztette a tömeget.
Miközben a köztéri kamerákat valaki jótékonyan letakarta.
Ha mindezt egymás mellé tesszük, és hozzácsapjuk, hogy az államfő napokon át arról beszélt: tömeges zavargások lesznek a március 15-i tüntetésen, nem nehéz rekonstruálni a szándékot. Valaki itt ki akart provokálni egy nagyobb méretű összecsapást a tüntetők meg a rendőrök között, ha lehet, néhány traktort felgyújtani, mondván, hogy a parlamentet akarták lángba borítani, mindehhez pedig hozzácsapni a hangrobbanástól pánikba esett, menekülő, egymást taposó tömegek képét, amelyet a rendőrségnek kell megfékeznie. Mindennek a pontos ideje is megvolt, erről ugyancsak az államfő beszélt még azon az estén, amikor a rendőrség igazgatójához fordulva odavetette: „Mit mondtam én neked, hogy hét és fél nyolc körül fog kitörni a balhé?”
Nem tört ki. Hála az egyetemisták józan eszének és annak az elképesztő tekintélynek, amelyet a polgárok körében szereztek. Hogy amikor azt mondják, egy adott helyszínről távozni kell, akkor a tömeg távozik.
A múlt héten aztán lezajlott az a szánalmas lebukás a hangágyúval, miközben látszott, hogy az államfő egyre idegesebb. Beült a lemondásban lévő kormány ülésére, kiosztotta az utasításait a lehajtott fejű minisztereknek. Miközben senki meg nem kérdezte: mégis mit keres ott és milyen jogon ad minisztereknek utasításokat valaki, akinek ehhez semmiféle meghatalmazása nincs.
A tanárok után a héten az egyetemi oktatók sem kapták meg a februári fizetésüket, ugyancsak államfői utasításra. Az oktatási miniszter a rendőrséget küldetné az egyetemekre, lábbal tiporva ezen intézmények autonómiáját.
Aztán a hétvégén sűrűsödtek az események: Nišben, Čačakon, Leskovacon, kisebb településeken az elégedetlenkedő polgárok tojásokkal dobálták meg a haladó párti tagságot, aktivistákat, miután egész városrészeket zártak el miattuk. Aztán a „rántottakommandó” néhány tagja előzetesbe került, a polgárok újabb dühét váltva ki. Az államfő rendőrök és bírák menesztését helyezte kilátásba.
Szombaton éjjel a kormánypárti média egy hódsági lövöldözés elkövetőjeként azonosított egy idős taxisofőrt, akit egyúttal „az egyetemisták vezetőjének” kiáltott ki, habzó szájjal követelve a rendkívüli állapot bevezetését, mondván, „kitört a polgárháború”.
Nem sokkal később kiderült, hogy szerencsétlen taxisnak köze nincs az eseményekhez, a lövöldözés pedig afféle bűnözői leszámolás volt.
A hetvennyolc éves bácsitól senki sem kért bocsánatot.
Marad a kérdés: valaki itt tényleg polgárháborút robbantana ki, hogy bevezethessen egy rendkívüli állapotot, majd annak leple alatt leszámolhasson a számára kellemetlen emberekkel?
Nem túlságosan magas ár ez egyetlen ember pozícióban tartásához?
Azt látjuk, hogy nagyon igyekszik. De ezzel együtt bízunk benne, hogy ha benne nem is, legalább a környezetében maradt annyi józanság, hogy megpróbál más kiutat találni.
Kezdhetné például a törvények betartásával.
KOCSÁNYOS Pálma
