Fél évig tartó kényszerű távollét után, amikor ismét közelebb kerültek hozzám a hazai közoktatás és az iskola mindennapjai, igencsak meglepődve néztem és próbáltam értelmezni mindazokat az újdonságokat, melyek nem túl gyors egymásutánban, de az eltelt félévben megjelentek.

A május eleji tragikus belgrádi iskolai lövöldözés után – amely joggal vehető a hazai iskolarendszer, társadalom és közerkölcs eddigi legnagyobb hazai megpróbáltatásának – mindenki joggal gondolta, és a hatalom is azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy ezen a ponton betelt a pohár, és végképp eljött az ideje annak, hogy véget vessünk az egyre féktelenebb erőszaknak az iskolákban. Az iskola a mindenkori társadalom vetülete kicsiben, tehát bármilyen szilárd közösségi elszántságnak is csak akkor lenne értelme és eredménye, ha ugyanezt a társadalom egészében, mondhatni, „nagyban” is sikerre lehetne vinni.

A közvélemény számára rejtélyes és azonosíthatatlan érdek- és egyéb csoportok veszélyes és kibogozhatatlan szövevényében jelenleg erre Szerbiában semmi esély nincs. Erről a legutóbbi választások is meggyőzhettek bennünket annak dacára, hogy az erőszak megállítását zászlajára tűző politikai szerveződés jelentős számú szavazatot kapott, de így sem tudta érezhetőbben megingatni az eddig regnáló koalíció további hatalmi tobzódását, ami az országot ide juttatta.

 Az erőszak erőszakot gerjeszt 

Így a teljességgel értelmetlen és esélytelen, de a lakosság egy részében rokonszenvesnek tűnő intézkedések hamar kifulladtak, és már nem is igen beszél rólunk senki.

Gondolok itt elsősorban arra, hogy mintegy 1200 új rendőrt alkalmaztak azért, hogy a meglévő erőket segítve minden egyes iskolában jelen legyenek, és ügyeljenek a bent lévők, elsősorban a diákok biztonságára.

Amikor – szeptember vége felé – először itthon jártam, szinte minden iskola előtt – feltűnő helyen – rendőrautó parkolt. Számomra nyugtalanító volt a látvány, hisz a hétköznapi ember tudatában a járőrkocsi visszatetsző érzéseket kelt. A szolgálatot teljesítő közeg bizonyára bent téblábolt az épületben, jobb esetben a (főképp fiatalabb hölgyek alkotta) pe-pszi szolgálat, netán a csinos igazgatónő irodájában kávézgatott, csevegett, „barátkozott”. Egyszóval igyekezett minél közelebbről megismerni a célkörnyezetet. Utóbb, utasításra vagy öntevékenyen, megpróbálta összekötni a kellemest a hasznossal, és az iskola előtt zord szigorral ügyelni kezdett a közlekedés biztonságára is, ami sok gyanútlan közlekedőnek nem kis kellemetlenséggel és pénzbírsággal járt.

A másik pedig az illegálisan tartott fegyverek önkéntes beszolgáltatása volt, amire – bizarr és szánalmas módon – a pártok bérelte vagy birtokukban lévő óriásplakátokon (bilbordokon) igyekeztek buzdítani az embereket. Az akció kezdetén óriási „fogásokról” zengtek a hírek, utána jókora csend következett, majd nemrég arról lehetett olvasni a sajtóban, hogy a beszolgáltatott lőfegyverek egy részének egyszerűen nyoma veszett, és akár már gazdát is cserélhetett az illegális szerbiai fegyverpiacon.

Ezek az első intézkedések ugyan nem hoztak értékelhető eredményt, annyiban viszont rokonszenvesnek tűntek, hogy a szerbiai átlagember elsősorban az erőszakszervezetekben (rendőrség, katonaság) és az erőszakos (önbíráskodó) megoldásokban bízik.

Némi smink az elgyötört arcra

Hosszas vajúdás után szigorító törvénymódosítások is születtek, már amennyire a külső jogharmonizáció támasztotta jogi keretek erre lehetőséget adtak. A diákok törvénytisztelete és az erőszakos iskolai cselekmények visszaszorítása érdekében például módosítottak a diákok magatartásának értékelésén. A fölsősök esetében a leíró értékelést számszerű osztályzat váltja fel, amely a diák tanulmányi átlageredményébe is beszámít. Továbbá bevezetésre került egy kurta-furcsa fegyelmi intézkedés is: a tanuló státusának felfüggesztése.

Mindkettő mondvacsinált dolog, hiszen a magaviselet értékelésének alapját, bár szabályokban rögzített követelmények mentén kellene meghatározni, általában a példás (5) osztályzat képezi. Ezt esetleg csökkenteni lehet vagy kell, de a tantestületek ritkán élnek a lehetőséggel, így várhatóan a diákok nagy részénél e módosítás által emelkedni fog az egyébként is aránytalanul magas átlagosztályzat.

A diák státusának felfüggesztése (ami azt jelenti, hogy fegyelmi intézkedésként egy ideig, legfeljebb 5 napig nem járhat iskolába) annyira kétélű és nehezen alkalmazható „büntetés”, hogy ettől nemigen várható az erőszak jelentősebb mértékű visszafogása. Ráadásul jóval nagyobb terhet ró az iskolákra és a pedagógusokra, mint a „vétkes” diákra.

Mi a helyzet a mi házunk táján?

A magyar anyanyelvű oktatást egyelőre nem sújtja olyan mértékben az iskolai és kortársi erőszak, mint az ország más részeit, igaz, elkerülni sem tudja. Ennél azonban sokkal nagyobb gondként nehezedik rá a diáklétszám erőteljes csökkenése, ami belátható időn belül akarva-akaratlanul is a magyar nyelvű oktatás teljes elszórványosodásához vezet.

Bár a hivatalosnak tartott kisebbségi politika, valamint az oktatás kérdéseit kiemelt témakörként kezelő Magyar Nemzeti Tanács megnyilatkozásai sikertörténetektől visszhangzanak, a hírek hátterében elgondolkodtató tények bújnak meg.

A választási kampányban gyakran elhangzott a mondat: „Még mindig vagyunk elegen” ahhoz, hogy erőteljes kisebbségi politikai szerepet vállaljunk. A hatalmi status quo fenntartásához igen, legalábbis a választási eredmények azt mutatják. Az iskolarendszer megóvásához már nem annyira, legfeljebb annak árán, ami kampányadatként is szerepelt a választási dokumentumokban: hogy immár 5 diák is elég önálló osztály megnyitásához. Ehhez jókora kormányzati és költségvetési jóindulat kell. De mi lesz, ha az eddigi többségi koalíciós partner netán meggondolja magát, vagy egyre többet követel majd a hasonló „kegyekért”?

Mint az MNT beszámolójából kiderült, a jelenleg magyar nyelven is oktató 74 iskola kétharmadában, 48 tanintézményben már most is külön jóváhagyás kell kis létszámú tagozatok megnyitásához, ami előbb-utóbb intézmények megszűnéséhez vezethet.

A mostani időszak azonban a bizakodás ideje. Bízzunk benne, hogy nemcsak szavazók, gyermekek is lesznek elegen, és „megfogyva bár, de törve nem” sokáig erőszakmentesek és örömteli gyerekzsivajtól lesznek hangosak a még megmaradt magyar osztályok tantermei.

@sz = BERETKA Ferenc