Mostohagyerek vagy hitbizomány

Nem tudom igazán, hogy megnyugtató hír-e, vagy sem, de minden alkotmányos és egyéb aggályon és határidőn túl végre van az országnak kormánya. A kormányalakításban idén is érvényesült az elv: szétrebbentek ugyan a madarak, de jószerével vissza is szálltak a fára, legfeljebb ki-ki másik ágra, pusztán a változatosság kedvéért. És újfent megerősítést nyert: az oktatásügy még mindig a társadalmi felépítmény mostohagyermeke, és egyáltalán nem kapkodnak sem a pártok, sem a bársonyszékek lehetséges várományosai e hányatott tárca után. Immár hagyománnyá válik, hogy míg az összes miniszteri poszt villámgyorsan gazdára talál, tanügyminisztert lámpással kell keresni.

Ilyenkor „daj šta daš“ alapon leginkább a hatalomba (noná, hogy mindig) befészkelődő Szerbiai Szocialista Párt kapja a tárcát, amolyan hitbizományként, hiszen az egykori Jugoszlávia széthullásának nyitányát jelentő joghurtforradalom óta, 1989-től máig 17 miniszter állt hosszabb-rövidebb ideig az oktatásügy élén, közülük 9-et ez a párt adott. Ráadásul Branko Ružić a párt egyik jelentős politikusaként ül most be az új, de neki korántsem szokatlan fotelbe. Mindmáig ő volt az államigazgatási és önkormányzati miniszter, de korábban az európai integrációs ügyekkel megbízott tárca nélküli miniszterként is volt már alkalma koptatni.

Szakmabeli vagy politikus

Az új tanügyminiszter referenciái között rengeteg jelentős funkció szerepel, azt viszont még jókora túlzással sem lehet állítani, hogy a szerbiai oktatásügy ismerős terület lenne számára. Édesapja diplomáciai szolgálatban állt, így gyermekkorát külföldön töltötte. Vélhetően ott is a diplomaták gyermekei számára fenntartott elit iskolák diákja volt. Életrajzi adatai között csupán a hazai felsőoktatásban való részvétele szerepel, ott is inkább politikai funkciói, mintsem tanulmányi teljesítménye okán. A belgrádi politikai tudományok karán szerzett oklevelet, ahol egyébként hallgatói dékánhelyettes és az ifjú szocialisták elnöke volt.

Nem ő az első nem szakmabeli oktatásügyi miniszter a szerb kormányban. A „szakértői kormány“ fogalma nálunk is ismert, a pozíciók osztogatásakor azonban rendre háttérbe szorul. Ugyanakkor Srđan Verbić és Mladen Šarčević szakmabelinek számított, ráadásul mindketten párton kívüliként kerültek a kormányba. Előbbi önálló próbált lenni, de nem sokáig hagyták, utóbbi mindent megtett, hogy az őt állító párt irányvonalát kövesse.

Ki meddig maradt a pályán?

Az 1989 óta kinevezett 17 tanügyminiszterből mindössze ketten vészelték át a négyéves megbízatási időszakot: a most távozó Mladen Šarčević és a szintén politológus Žarko Obradović, aki ugyan többet foglalkozott Koszovóval, mint az oktatásüggyel, de őt újra is választották. Igaz, nem egész egy év elteltével belebukott a minden miniszter rémálmát jelentő kisérettségi botrányok egyikébe. A szerbiai tanügyminiszterek egyharmadának (a 17-ből 6-nak) viszont csupán néhány hónap jutott a tisztségből.

Az oly gyakori idő előtti távozások elsősorban az oktatásügy szövevényes állapotaival magyarázhatók. Ez a legnépesebb, ráadásul mindenkor alulfizetett tábor, amely az emberek egzisztenciája, munka- és életkörülményei, továbbá a társadalmi megbecsülés hiányának egyre súlyosbodó, olykor a pedagógusok személyi integritásába gázoló megnyilvánulásai miatt mind a szakmabeli, mind a közvetlen tapasztalatok híján lévő minisztereknek komoly fejtörést okoz. Közben a háttérben szorosan összefonódott érdekcsoportok különféle oktatási reformok és fejlesztésnek mondott látszattevékenységek által csillagászati összegeket költenek el részben külföldi adományok, újabban hazai eladósodások terhére, amelyek megvalósulása, hasznossága és fenntarthatósága komoly aggályokat ébreszt. A mindenkori miniszter pedig vagy oda tud erre hatni, vagy sem. Esetleg beletörődéssel tudomásul veszi, netán menteni/magyarázni kényszerül.

Miniszteri mérleg

A távozó Mladen Šarčević neve rendszeresen szerepelt ezekben a jegyzetekben, munkáját érdeklődéssel figyeltük. Amikor 2016-ban kinevezték, annak a košutnjaki magángimnáziumnak az alapító igazgatója („főmenedzsere”) volt, amelybe Aleksandar Vučić fia járt.

Beiktatásakor a szakszervezetek azt remélték, hogy az új miniszter szaktudása és gazdag oktatásügyi tapasztalata hasznára lehet az érintett közszolgálatnak, de csak akkor, ha minél többet sikerül átültetnie a megfáradt és elszegényedett szerbiai közoktatásba. Magunk komoly dilemmának éreztük, hogy košutnjaki perspektívából mennyire tudja majd reálisan átlátni és megítélni, egyáltalán megérteni azokat a súlyos és nehezen kezelhető kihívásokat, amelyekkel a szerbiai közoktatás szemben találja magát.

Négy év távlatából úgy látjuk, az elvárások nem igazán valósultak meg, és beigazolódni látszanak a dilemmák is. Ugyanakkor – bár független szakemberként ült a kormányban – az ő minisztersége alatt került a szerbiai közoktatás teljes egészében a hatalmi párt(ok) feltétlen irányítása alá, amit nemcsak az intézményvezetők kinevezése és leváltása, valamint a pártalapú foglalkoztatás gyakorlattá emelése és a politikai simulékonysághoz szabott intézményi kivételezettség jellemzett, hanem szakmai téren a megkezdett, de be nem fejezett, helyette folyamatosan újrainduló különféle reformok rendszerre kényszerítése is. Ehhez némi szigornak álcázott kormányzati önkény társult, ám az óriási személyes igyekezet ellenére mindez egyértelműen kevés volt ahhoz, hogy megőrizhesse miniszteri posztját.

BERETKA Ferenc