Babérok mindenáron

Javában zajlanak a tanulmányi versenyek, a tanulók számára szervezett egyéb vetélkedőkből, pályázatokból pedig egész éven át nincs hiány. Újabban különféle egyesületek, szervezetek, intézmények is előszeretettel rendeznek megmérettetéseket. Van olyan szervezet, amely évente több alkalommal tart különféle tartalmú versenyt. Vélhetően a támogatásokból kapott pénzekben bújnak meg lehetőségek, ezekből lehet fedezni a költségeket, amelyekbe a kívülállóknak nincs belátásuk. Ide tartoznak a felkészítő és kísérő tanárok is, akik általában ingyen és bérmentve végzik ezt a munkát. Sok esetben még útiköltséget is csak nehezen vagy egyáltalán nem kapnak.

Jellemzően sok a szavalóverseny és a rajzpályázat, amelyek lebonyolítása nem jár túl nagy macerával, a felkészítésre viszont jócskán kell időt és energiát szánni. Aztán a végeredmény olyan, amilyen. Jórészt vannak „örökös győztesek” és olyanok, akiket a „futottak még” kategóriába sorolnak, viszont szinte mindegyik résztvevő kap valamilyen „diplomát”, emléklapot. Apró gyermeknek fontos az elismerés, nem is igazán az a lényeg, mit ír rajta.

Más a helyzet az iskolák esetében. Náluk számítanak a „babérok”, a helyezés. Talán soha ekkora csata nem folyt a tanulókért, mint napjainkban. Bár „föntről” azt próbálják elhitetni velünk, hogy „még mindig vagyunk elegen”, a diáklétszám (és más hasonló adatok is) ennek ellenkezőjéről tanúskodnak.

Iskolai marketing szempontjából nagyon lényeges, hogy minél nagyobb legyen a hírverés egy-egy intézmény körül. Igazolni kell valamivel azt a vélt vagy valós „többletet”, amely a többi intézményhez viszonyítva a „varázslatos”, „csodás”, „dicséretes” jelzőkhöz társítható. A közösségi oldalak erre kiválóan alkalmasak, a fotók pedig mindent elbírnak.

A közösségi médiát bújó népes közönségnek könnyű azt a képet festeni, hogy a hazai közoktatásban – legalábbis annak egy kiváltságos részében – minden a legnagyobb rendben folyik. Sőt, talán még annál is jobban.

Ugyanakkor akár a sajtóban, akár a közösségi média más oldalait böngészve nap mint nap elkeserítő tényeket lehet olvasni arról, milyen elképesztően nagy eróziója zajlik ennek a rendszernek.

 Húsz év egy helyben topogás

A napokban az N1 portál hosszabb cikkben járta körül a témát. Kiindulópontul a legutóbbi PISA-felmérés lesújtó eredményei szolgáltak, amelyek két évtizede sem tudnak érdemben kimozdulni a kezdeti állapotból.

Az ún. „funkcionális analfabetizmus”, ami a fiataljaink közel egyharmadát érinti, drámai adatokat mutat a szakiskolások, különösen a hároméves középiskolába járók körében, ahol eléri a 79–95 százalékot!

Ezt a minden eresztékében recsegő-ropogó iskolarendszert meglepő módon nemcsak az illetékes oktatásirányítás, de sok esetben maguk az intézményvezetők is igyekeznek jobb fényben mutatni, különösen, ha a kádergondok kerülnek szóba. Intézményvezetői szempontból ma már az is „eredmények” számít, ha minden órára be tudnak küldeni valakit. Ennél a pontnál okafogyottá válik a további elmélkedés arról, vajon milyen oktató-nevelő munka folyhat egyik-másik osztályajtón belül.

Srđan Verbić méltatlanul rövid idő után menesztett oktatási miniszter szerint ezek a felmérések nemcsak a diákok, a tanárok kompetenciáit is mérik, így nincs nagy csodálkoznivalónk. „Ami az eredményeket illeti, nem hiszem, hogy meglepődnünk, vagy bármilyen módon csalódnunk kellene. Először is, ne legyenek irreális elvárásaink oktatási rendszerünkkel szemben. A bruttó hazai termék tekintetében a 76. helyen állunk. Akkor hogyan is mondhatnánk, hogy az oktatásban elért 40. hely rossz? Nem ez a rossz, hanem az, hogy 20 éve nem csináltunk semmit.”

A Belgrádi Középiskolák Fóruma elnevezésű szakmai szervezet képviselője szerint a tanárok elképesztően nagy nyomásnak vannak kitéve, nemcsak a szülők és a diákok, de a közösségi tényezők részéről is.

Tudunk-e változtatni?

Az oktatási rendszer kétségkívül komoly változásokat kíván. Kérdés, hogy megvan-e ehhez az oly szükséges emberi kapacitás, politikai akarat, anyagi eszköz, és hogy az oktatásban dolgozó emberi erőforrások képesek-e arra, hogy ezeket a komoly változtatásokat végrehajtsák. És megvan-e hozzá a megfelelő, megvalósítható és értelmes koncepció. A gyakori miniszterváltások, amelyek során nemigen törődtek a nélkülözhetetlen szakmai követelményekkel, új, de átgondolatlan ötletek tömkelegét hozták, de ezek egyikét sem sikerült végigvinni, még akkor sem, ha esetleg voltak ígéretes elemei.

Külön gondot jelent a tanulók motivációjának hiánya, sőt még inkább az, hogy nagyon nehéz, és csak a pedagógusok elenyésző hányadának sikerül megtalálni a motiválásuk módját.

„Egyre jobban tudatosul bennünk, mint társadalomban, hogy az iskola nem nyújt garanciát arra, hogy egy gyerek vagy egy okleveles fiatal gond nélkül el tud majd helyezkedni, normális életet tud élni ebben az országban. A gyerekeket kiskoruktól kezdve a „lógásra” szoktatják, arra, hogy kerüljék a nehezebb utat. Motivációjuk nagyon alacsony, és ezért mindannyian felelősek vagyunk – mind a szülők, mind a pedagógusok, és természetesen azok, akik erre illetékesek.” – summázta a szakmai fórum képviselője.

Ugyanakkor manapság a legtöbb gyereket erőszak éri a kortárs csoportjában, ahol normálisnak számít, hogy sértegetik, kigúnyolják egymást, sőt, hogy fájdalmat, szomorúságot okoznak másoknak. Ebben nagy szerepet játszik a társadalomban, a közéletben és a médiában eluralkodó erőszak.

Sovány vigasznak számít, hogy ezek a jelenségek nemcsak nálunk, de más országokban is jelen vannak. Nemrég döbbenettel olvastunk az etalonnak számító Finnország egyik iskolájában lejátszódott, halálos áldozattal járó lövöldözésről, ráadásul nem is ez volt az első ilyen eset. Ettől függetlenül a finnországi iskolák eredményei továbbra is kiválóak, irigylésre méltó működésük kivívta a fél világ csodálatát.

A csoda kulcsát egyelőre sokunknak nem sikerül megtalálni.

BERETKA Ferenc