Mintha a kertek alatt igyekezne, persze enyhébb és emberségesebb formában, visszaosonni a hetvenhét évvel ezelőtti időszak (1946), amikor a kommunista hatalom gyakorlatilag azt csinált a parasztokkal, amit akart. Mivel akkor (is) a politikai vezetés elsősorban a városi tömegektől félt, hiszen ha utcára vonultak volna, akár meg is dönthették volna a még alig konszolidálódott hatalmat, ezért mindenáron „be kellett fogni a szájukat”, vagyis elő kellett teremteni számukra a mindennapi kenyeret.

Ennek érdekében óriási hajsza kezdődött a földművesek által esetleg elrejtett búza- és kukoricamennyiség megtalálása és kötelező beszolgáltatási ügyében. A mai fiatalok, sőt a náluk jóval idősebbek is csak hallomásból tudnak a bajusztépésről és a padlássöprésről. És a parasztok „ankét” alapján még azt a mennyiséget is átadták, amit meg sem termeltek, hiszen az „ankét” azt jelentette, hogy „a’nkét pofont kaptam, hogy még most is zúg a fülem”.

Mostanában a hatalom nem folyamodik ilyen durva módszerekhez, mi több, mossa kezét, mint Pilátus Jézus halálra ítélésekor. Ezt a piszkos munkát rábízza a hozzá közel álló újgazdagokra, vagyis a nagyfelvásárlókra, akik a napokban közzé is tették a „javaslatukat”. Kimondták a szentenciát, miszerint a még lábon álló s csak nagyjából másfél hónap múlva betakarításra kerülő kenyérgabona kilójáért mindössze húsz (!) dinárt hajlandók fizetni, holott egy évvel ezelőtt a kezdő ár is harmincöt dinár volt.

Szerencsére azóta feloszlatták az UDB-t (az állam belbiztonsági szolgálatát), vagyis a félig titkosszolgálatnak minősülű intézményt, tehát aligha történhet meg, hogy előkerülnek a háromnegyed századdal ezelőtti intézkedési módok. Azóta ugyanis kifinomult a megtorlás, és már nem is túl újabban a pénzzel zsarolják az egyre fogyatkozó termelőket. Arról nem is szólva, hogy az újratermelési anyagok (vetőmag, műtrágya, üzemanyag) ára kiverte a plafont, s magával rántotta a kiskereskedelmi árakat is.

Ezúttal azonban a parasztok nem ijedtek meg, és az utakra vonultak, megbénítva a legfontosabb vonalakon a közlekedést. Ennek az lett a logikus következménye, hogy a legmagasabb szintről is rosszallás érkezett, hiszen „most összefogásra, és nem az utak lezárására van szükség”, nyilatkozta az ország mindenható embere.

A jogosan háborgó földművesek azonban nem engedtek a könyörgésnek és a rejtett fenyegetőzésnek, hanem olyan feltételeket szabtak, amelyeknek egy része valóban irreális. Ez elsősorban a hektáronkénti háromszáz eurós támogatást illeti, ha ugyanis a szinte folyamatosan üres zsebből fizető állam ennek eleget tenne, akkor bizonyos számítások szerint a földbérlőknek kétharmad részben megtérítené az árendát. Ilyesmire esetleg csak Hollandiában van példa, ott azonban jóval kisebb a termőterület, és a nagy pénzeket előteremető ipar is összehasonlíthatatlan erősebb, mint nálunk.

Az előrevetített szégyenteljesen alacsony felvásárlási ár hátterének egy részét, a szokásos politikai féligazság szellemében, a mezőgazdasági miniszter felfedte. Szerinte ugyanis Szerbia jelenleg hatalmas búzatöbblettel rendelkezik, és semmiképpen sem igazolt a parasztok által követelt kilónként negyvenkét dináros ár. Arról azonban nem esett szó, hogy a tavaly miért szállítottak magánvállalatok Egyiptomba kiváló minőségű búzát, majd amikor kiderült, hogy baj lesz a liszt- és kenyérellátással, komoly mennyiséget importáltak (ugyanazok a hatalmi párthoz köthető cégek) Magyarországról jóval silányabb minőségben.

Újabban pedig az ukrán búza okoz gondot, hiszen Kijevnek létszükséglete a több tízmillió tonna termény értékesítése és az ezért járó pénz, tehát megengedheti magának, hogy dömping áron kínálja fűnek-fának. Az már más lapra tartozik, hogy jórészt vegyszerrel szennyezett vagy/és génmódosított, tehát az egészségre veszélyes terményről van szó. A nemzetközi forgalmazókat azonban ez a legkevésbé sem érdekli. Ők otthon, a „picike” lakásukban, házukban kifogástalan lisztből készült mindennapit fogyasztanak, miközben hatalmas pénzeket vágnak zsebre. A pórnép pedig a maradékot eszi, nem eszi, mást nem kap.

Ilyen körülmények között a nagyobb búzafelvásárlók lényegében azt tesznek (a paraszttal), amit akarnak. Történik ez annak ellenére, hogy az országos vezetők időnként arra panaszkodnak, hogy kiürülnek a falvak. Alapjában véve igazuk van, hiszen jelenleg is legalább ezerötszáz – főleg szűkebb Szerbiában – olyan település létezik, ahol az egyre elhanyagoltabb házak tulajdonosai csak a hétvégeket töltik ott, tehát nem tartózkodnak az örökségükben életvitelszerűen.

A fenti példa azonban nem egyedülálló. Vajdaság falvaiban és városaiban is gombamód szaporodnak az üres hazák vagy az olyan otthonok, ahol csupán egy, általában idős ember él. A fiatalok idejében fogták a kalapjukat és a kabátjukat, és szétszéledtek főképpen Európában. És mit tett a kormány és a regnáló párt, hogy itthon tartsa őket? Gyakorlatilag semmit, hiszen csak puffogtatják a szólamaikat. Ez ránk, magyarokra hatványozottan érvényes. A „mi mindent megtettünk, és büszkék lehetünk az elmúlt X évben elért eredményeinkre” nem más, mint alaptalan öntömjénezés és parasztvakítás.

A mezőgazdasági területeken levő települések látványos gyengülése törvényszerűen maga után vonja a termelési/termesztési eredmények csökkenését. Nem nevezhető varjúkárogásnak az emberek sopánkodása, miszerint néhány évtized múlva nem lesz, aki megtermelje a kenyeret. Ez azonban nem gátolja a pénzéhes oligarchákat abban, hogy gátlástalanul folytassák a szabad rablást.

BOTH Mihály