Cudar dolog ez az algoritmus. Az ember pörgeti a Facebookot, rákattint egy reklámra, vagy elolvas egy érdekesnek ígérkező bejegyzést, aztán az algoritmus, ez a névtelen, alaktalan valami, ami azt is figyeli, hogy egy-egy felhasználó mennyi időt tölt egy bizonyos fajta tartalom megtekintésével, sorra kezdi felkínálni a megtekintetthez hasonló tartalmakat.

És nincs menekvés.

Így aztán egyre-másra sorjáznak a Vukovar elestével kapcsolatos bejegyzések, cikkek, videók. És a rémségek, amelyekkel ennek a szerencsétlen szlavóniai városnak a neve örökre egybeforrt. Borzalmas, iszonytató történetek.

Amikor 1991. november 18-án az akkori Jugoszláv Néphadsereg és a félkatonai alakulatok három hónap után és mintegy hat és fél millió (!!!) gránát kilövése után elfoglalták az addigra már rommá lőtt várost, nem ért véget a helyiek földi pokla. A túlélők egy része a helyi kórházba menekült, másokat a megszállók tereltek táborokba. S amíg a kórház főbejáratánál a hadsereg tisztje, bizonyos Veselin Šljivančanin arról győzködte a nemzetközi közösség és a sajtó képviselőit, hogy a háborús szokásjognak megfelelően fognak bánni a hadifoglyokkal, addig a parancsnokága alá tartozók az egyik hátsó kijáraton terelték ki a sebesülteket, a kórház dolgozóit és a civileket, majd vitték őket egy mezőgazdasági birtokra, az azóta hírhedtté vált Ovčarára. Ott verték, kínozták, végül kivégezték a szerencsétleneket.

A hat hónapos állapotos Ružica Markobašić azon kevés nők egyike volt, akinek az Ovčarán kellett szembenéznie a gyilkosaival, akik előtte belevágtak a hasába, majd többen megerőszakolták, végül egyikük, egy bizonyos Zoran Dašić előbb a hasába lőtt, majd a hüvelyébe nyomta fel a puskája csövét, úgy lőtte szét a méhét és a meg nem született gyermekét.

Egy túlélő, Miljenko Miljković később megjelentetett kötetében (Vukovarski deveti krug) arról vallott, hogy egy fiatalember különös kíméletlenséggel verte a foglyokat. Meg arról, hogy ez a fiatalember ma meglett férfiként gondtalanul él Újvidéken.

Egy másik túlélő egy lapnak beszélt arról, hogyan ásatták meg vele a saját sírját, s hogyan maradt életben a puszta véletlennek köszönhetően.

Egy harmadik arról mesélt a bejegyzésében, hogyan ejtették foglyul őket a szerb erők, amikor a Borovo Commerce épületét – ahová a kórházból szállították át korábban a már ellátott, mintegy hatszáz sebesültet – a szerb erők módszeresen szétlőtték, s amikor már teljes terjedelmében égett az épület, hogyan csalták csapdába az egyik másik épületben lévő férfiakat, mondván, kijöhetnek eloltani a tüzet.

Nem olthatták. Hadifogolyként szállították Vajdaságba, óécskai istállóba, újvidéki kaszárnyába, ahol utána hónapokig brutálisan verték, éheztették őket.

Vajon eszébe jutott-e valaha bármelyikünknek akkoriban, miközben a Futaki utcában sétáltunk Újvidéken, hogy pár tíz vagy pár száz méterre tőlünk embereket kínoztak?

Az egyik ikonikussá vált korabeli vukovari felvételen négy férfi kísér egy öregembernek tűnő alakot a romokon át. Mint kiderült, mindannyiuk neve ismert. Az „öregember” negyvennyolc éves volt, és éppen a saját kivégzésére vitték. A tettesek ma Szerbiában élnek, gondtalanul. Egyikük ugyancsak Újvidéken.

A tanúvallomások alapján leszögezhető, hogy a rémtetteket zömmel a félkatonai alakulatok tagjai követték el. Úgynevezett önkéntesek, akik Željko Raznatović Arkan vagy Vojislav Šešelj formációjában „harcoltak”.

Ugyanúgy, ahogyan egy bizonyos fiatalember, Aleksandar Vučić tette, alig néhány hónappal és pár száz kilométerrel odébb, a szarajevói hegyekben. Ő maga nyilatkozott erről még 1994-ben (akkor ez még jó ötletnek tűnt) a Duga című lapnak: „Önkéntesként mentem Szarajevó szerb részébe. Egy ideig a zsidó temetőnél voltam.”

Éppen azon a helyszínen, amely az orvlövészek kedvelt terepe volt ahhoz, hogy az alant fekvő város lakóira lövöldözzenek.

Arról, hogy Aleksandar Vučić önkéntesként harcolt Szarajevó ostromakor, egykori mentora, Vojislav Šešelj is vallott a Hágai Nemzetközi Törvényszéken: „Vučić önkéntes volt Slavko Aleksić csapatában, a zsidó temetőnél.”

Abban az időben, amikor a mostanság újra hírhedtté vált szarajevói embervadászatok zajlottak. Mert nem új ez a történet, időről időre lehetett olvasni ezekről az eseményekről az elmúlt évtizedekben. Mi több, néhány éve film is készült Szarajevó-szafari címmel, amelyben szemtanúk és áldozatok hozzátartozói mesélnek azokról a pokoli évekről, amikor a boszniai főváros ostroma zajlott, amelyben 11.541-en vesztették életüket, közülük mintegy ezren orvlövészek golyójától.

Ez volt az a dokumentumfilm, amely felkeltette egy olasz újságíró érdeklődését, ugyanis abban van szó arról, hogy olasz állampolgárok érkeztek a Szarajevó fölötti hegyekbe, hogy busás pénzt fizessenek ki azért, hogy lőhessék az elgyötört város lakóit.

Ezio Gavazzeni kutatni kezdett, aminek eredményeképpen kiderítette, hogy mintegy száz külföldi vett részt ilyen „embervadászaton”, hogy pontos tarifája volt a „trófeáknak”, s a legtöbbet a gyermekek meggyilkolásáért kellett fizetni. Egy-egy orvlövész mintegy nyolcvan–százezer dollárt fizetett az „élményért”. Gavazzeni a kutatásai alapján állított össze egy beadványt a milánói ügyészségnek, amely átfogó vizsgálatot rendelt el.

Ennek nyomán vetette fel egy horvát újságíró, majd egy belgrádi jogász, hogy ki kellene vizsgálni az egykori önkéntes, jelenlegi szerb államfő, Aleksandar Vučić esetleges szerepét az embervadászatban.

Vučić tagadja, hogy köze lenne az embervadászathoz. S még az is lehet, hogy kivételesen igazat mond. Akkoriban huszonkét éves suhanc volt, nem olyasvalaki, akire rábíznának egy olyan jövedelmező műveletet, mint amilyen a dúsgazdag külföldiek gyilkos, perverz vágyainak kielégítése. A „turistautat” minden bizonnyal a szerb hatóságok tudtával és engedélyével szervezték, vélhetően akkor befolyásosabb személyek, mint a Szerb Radikális Párt akkori ifjú titánja.

De attól még tudhat a dologról.

És amit tud, azt végre el kéne mondani, a felelősöket pedig eljárás alá kellene vonni.

Mert kétségbeejtően sok háborús borzalom elkövetője él ma közöttünk büntetlenül.

KOCSÁNYOS Pálma