Hétvégén, amikor ezt írom, a jelek szerint eseménydús hétnek nézünk elébe a szerbiai iskolákban. A négy reprezentatív szakszervezet a szeptember 16-ai, minden eddiginél hatékonyabbnak tűnő teljes munkabeszüntetés és tiltakozó megmozdulás után újabb hasonló akciókat helyezett kilátásba. Mire e sorok megjelennek, addigra az október másodikára bejelentett sztrájk lezajlásáról és esetleges hozadékairól, sőt a várható további történésekről is többet fogunk tudni.

Magam kifejezetten sajnálom, hogy az ötödik, egyelőre még nem „reprezentatív” szakszervezet által a nyár végén bejelentett „fehér sztrájk” mellett nem állt ki a többi érdekvédelmi tömörülés. Azzal ugyanis, hogy a követeléseik teljesítéséig nem írnak be jegyeket az e-naplóba, félévkor pedig minden diák mindenből ötöst fog kapni, voltaképpen rávilágítottak volna az oktatási rendszer teljességgel abszurd mindennapjaira, ahol a számszerű osztályzat vált az egyetlen elérni kívánt céllá, és az érintett diákok és szülők szemében minden eszközt, akár az erőszak komolyabb formáit is szentesíti.

A két megmozdulás békésen megfért volna egymás mellett, és míg az első teljesítése nem jelentett volna az államnak anyagi terhet, a reprezentatív szakszervezetek jóléti és anyagi követeléseinek érdemi tárgyalásához kellő tér maradhatott volna a tiltakozás általuk választott drasztikusabb formája számára.

 Toleranciát, de ne csak szóban 

Október első hete azonban igazából az iskolai élet napos oldalára vezet bennünket, és ez benne az igazán szép. Október 7-étől 11-éig tart a gyermekhét, amely a felhőtlen gyermekkor és a vidám iskolai élet oly áhított és rövid időre elérhető egységét mutatja meg. Ilyenkor általában még az időjárás is meg szokta emberelni magát. Legyen így az idén is!

A gyermekhétre általában hangzatos, sőt rímbe foglalt „országos” jelmondatot szoktat választani. A Szerbiai Gyermekbarátok Szervezete által megfogalmazott szlogen (Ja sam dete, imam plan: tolerancija i ljubav ceo dan) a rím kedvéért a kelleténél jobban „magyarítva” így hangozhatna: Gyerek vagyok, de tervem van: megértést és szeretetet egész nap!

Szándékosan kerültem a tolerancia kifejezést, amely a szerbiai szóhasználatban lassan, de biztosan megkopottá válik, és valós tartalma értékét veszti, főképp azáltal, hogy folyton-folyvást emlegetjük ugyan és hivatkozunk rá, a való életben és a társadalomban ugyanakkor rendre lábbal tiporjuk: az erőszak lassan a társadalmi lét alapelemévé válik. Ma már értelmes párbeszéd helyett egy enyhébb (pl. közlekedési) nézeteltérést is testi erővel igyekeznek eldönteni, a folytonos ellenséggyártás pedig a mások iránti, enyhe esetben gyanakvó, súlyosabb esetben nyílt gyűlöletbe forduló vagy akár irányított erőszakos megnyilvánulásokig fajul. Legutóbbi elkeserítő eset épp az oktatásügy területét érinti, és épp itt, nálunk, a békés együttélés, a multikulturalizmus és a valós tolerancia egykori jelképének számító Vajdaságban történt. Az újvidéki bölcsészkar hallgatói önkormányzatának esedékes választásán (a már jól bevált recept szerint) valakik „biztosra akartak menni”, így azokra a másképp gondolkodókra, akik az egyetlen (biztos befutóként) engedélyezett lista ellen felléptek, fekete ruhás verőlegényekből álló, robbanószerkezettel is felszerelt csapatot küldtek. Egy általuk bedobott villanógránát két személy sérülését is okozta.

Visszatérve a gyermekhét nemes célkitűzésére, hogy gyermekeinkben kiskoruktól fogva próbáljuk tudatosítani a megértés és a szeretet folytonosságát, ennek önmagunkban és a közösségben is áthághatatlan normává kellene válnia. Nem könnyű feladat, egy egész közösségi értékrendnek át kellene alakulnia, hiszen az elmúlt évtizedek nemcsak egy országot romboltak szét, de a hitet és bizakodást is az emberek jelentős részében. Hovatovább, hamis és elferdített etikai megítélésű eseményeket igyekeznek történelmi piedesztálra emelni.

Most újabban (a szerb tannyelvű tagozatok számára) „nemzeti olvasókönyveket” állítanak hadrendbe a hazafiasság, az ország és a nemzet iránti szoros érzelmi kötődés erősítése céljából. Ez bizonyos kereteken belül akár hasznos is lehet. Nehezen tudja viszont elképzelni az ember, hogy például – miként néhány évvel ezelőtt az „állam által írt” történelemkönyvek ötlete kapcsán – a szándék és az elképzelés, persze a tartalom függvényében, ne ütközne itt-ott az emberek fenntartásaiba, különösen bizonyos tantárgyak, témakörök esetében. És ezen a ponton a „szeretet és tolerancia” hangosan hirdetett eszményébe is, amelyre nemcsak egy napon át, de folyamatosan szükség lenne.

Szükség lenne rá az állam és a szakszervezet aktuális „csatájában” is, hiszen nemcsak a gyermekhét idejére, de a nyugalmas és hatékony mindennapi iskolai munkára is termékenyítő hatással lehetne.

Milyen más lenne például, ha ezt a bérfeszültséget, amely a tanügyben évtizedek óta tart (a közösségi oldalakon megosztottak a Politika Ekspres napilap egyik 1976-os számának első oldalán megjelent szalagcímet: Béremelést kérnek a tanárok), ha nem is szeretetben, de legalább kölcsönös megértésben (tolerancia!), emberi módon tudnák rendezni. Akkor nem kellene egymásnak ugratni a tanárokat és a többi iskolai dolgozót, szembefordítani az egyébként is ellenséges közvéleményt az oktatással, az igazgatókat pedig belekényszeríteni a minisztérium, a kollektívák és a közvélemény malomkövei közé.

Ekkor talán őszintébben szólhatna a gyermekheti jelmondat is, és mindenkire szebben ragyogna a gyermekhét önfeledt vidámsága.

BERETKA Ferenc