Aleksandar Vučić pillanatnyilag vélhetően élete legnehezebb napjait éli: valahogy be kellene vallania egy országnak, hogy ő bizony elfogadta azt a megállapodást, amellyel belenyugszik abba, hogy Koszovó független állam.

Nyilván van valami sorsszerű abban, hogy ezt éppen neki kellett megtennie, neki, aki húsz-huszonöt évvel ezelőtt még az egyik legvéresebb szájú szerb „nemzetvédő” politikusnak számított, neki, akinek politikai karrierje a Szerb Radikális Pártban kezdődött és bontakozott ki, aki Vojislav Šešelj csetnikvajda védőszárnyai alatt cseperedett, lett az ország egyik legfiatalabb minisztere alig huszonnyolc évesen, neki, aki börtönben ülő mentorának hátat fordítva Tomislav Nikolić későbbi államfővel közösen megalakította a Szerb Haladó Pártot, hogy utóbb Nikolićot is letaszítva a trónról maga kapaszkodjon fel oda, végül az állami intézményeket megpuccsolva egyeduralkodóként döntsön mindenről, ami él és mozog Szerbiában.

Vučić tíz éve van hatalmon Szerbiában, és tíz évig sikeresen kerülte el, hogy a semmitmondó, ámde hatásos szónoklatokon túl érdemleges dolgot kelljen mondania Koszovó státusáról.

Na, ennek lett vége hétfőn, amikor az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője a késő esti órákban bejelentette: Vučić és Albin Kurti koszovói miniszterelnök között megegyezés született a két ország közötti kapcsolatok helyreállítását célzó, uniós javaslatra született megállapodásról, nincs szükség további egyeztetésekre a korábban francia–német, most már viszont csak európai uniós javaslatként emlegetett dokumentumról. Hogy nyomatékot adjon szavainak, Josep Borrell közzé is tette azt a dokumentumot, amelyet a nyilvánosság hónapok óta nem ismerhetett meg.

És hát igen. Ez a megállapodás gyakorlatilag kimondja a két fél válását. Aki nem hisz a szemének, higgyen a TASZSZ orosz állami hírügynökségnek, amely szerint a dokumentum „Belgrádtól elvárja, hogy gyakorlatilag elismerje Koszovó függetlenségét”. Ugyanis a felek beleegyeznek abba, hogy elfogadják a másik fél által kiállított útleveleket (amelyeket csak független állam állíthat ki), hogy egyik fél sem járhat el a másik nevében nemzetközi színtéren (magyarán: Szerbia nem viselkedhet úgy, mintha Koszovó a része lenne), valamint, hogy állandó képviseletet nyitnak egymás területén (magyarán: diplomáciai kapcsolatot létesítenek egymással). „Szerbia nem fogja ellenezni, hogy Koszovó tagságért folyamodjon a nemzetközi szervezetekben, ezt a megállapodás nyíltan megfogalmazza” – mutat rá a TASZSZ, hozzátéve, hogy a dokumentum ugyanakkor Koszovót kötelezi a szerb kisebbség önrendelkezési szervének (a Szerb Községek Közösségének) létrehozását lehetővé tévő feltételrendszer kidolgozására.

Ezt már nem a TASZSZ, hanem a közzétett dokumentum mondja, de a megállapodás azt is rögzíti: Belgrád és Pristina kölcsönösen elismeri a másik által kiadott diplomákat és képzéseket, ami azt eredményezi, hogy az emberek szabadon vállalhatnak munkát és tanulhatnak bármelyik országban szükségtelen bürokrácia nélkül. A megállapodás új gazdasági lehetőségeket teremt a fokozott pénzügyi támogatások, az üzleti együttműködés, valamint a Koszovóban és Szerbiában végrehajtott új beruházások révén. Mindemellett a felek megállapodtak abban is, hogy tartózkodnak minden olyan lépéstől, amely a feszültségek kiújulásához vezethet, és kisiklathatja a tárgyalásokat.

Lesznek még egyeztetések, meg kell állapodni az „útvonaltervben”, a részleteket még ki kell dolgozni – de az már biztos, hogy ezt a dokumentumot nem tárgyalják újra, ami ebben van, az számít innentől kezdve alapnak.

Érdekes volt követni hétfőn este a három érintett politikus megszólalásait: Kurti hetykén mondta, hogy ő aláírta volna a dokumentumot, de a „másik fél ezt elutasította” (ebből kiderült, hogy egyszer majd valakinek valamilyen aláírást erre a papírra oda kell kanyarintania), pedig ő rendkívül együttműködő akart lenni…

Vučić viszont azt mondta, nem is esett szó az európai javaslatról, hanem a korábbi megállapodások végrehajtásáról (azaz a Szerb Községek Közösségének létrehozásáról), de szerinte semmi eget rengető nem történt a találkozón, meg hogy Kurti alá akart írni valamit, amiről „nem is volt szó”, de majd „Belgrádban beszél részletesen a tárgyalásokról”, nem a hétfői brüsszeli sajtótájékoztatón.

Aztán pedig jött Borrell, és (a viccbeli csősz mintájára) mindenkit kizavart az erdőből, mondván, hogy Vučić és Kurti szépen megegyezett abban, hogy „nincs szükség további megbeszélésekre a Koszovó és Szerbia közötti kapcsolat helyreállításához vezető út mérföldköveit rögzítő megállapodásról szóló európai uniós javaslatról”. És mivel ilyen szépen megállapodtak, most már nyilvánosságra lehet hozni a javaslat szövegét, ami nem mellesleg arra is jó, hogy egyik fél se kamuzhasson otthon.

Erre szükség is van, ugyanis Vučić már kedden reggel arról beszélt, hogy „nehéz és sikeres harcot vívott Szerbia jövőjéért Brüsszelben”, de majd a köztévében „válaszol azokra a hazugságokra”, amiket a közmédia és az állami hírügynökség terjeszt.

Persze, lehet itt kapálódzni, hogy „az nem is úgy volt”, a dokumentum végre nyilvános, bárki olvashatja.

Nem mintha vélhetően tömegek böngésznék. A keddi (kormánypárti) lapokból az ország nagyobb része nem tudott meg semmit arról, hogy Szerbia elfogadta a megállapodást, csak a szerb elnök lehengerlő győzelméről értesülhetett. A kapitulációból nem lett semmi – Vučić megint földbe döngölte Kurtit! – hirdette például az Informer a címlapján…

És ha a (kormánypárti) sajtón múlik, ez még jó ideig így is lesz. A valóság, a tények, a gyakorlat nem számít, a Koszovóban élő szerbek majd tudni fogják, mi érvényes rájuk, aki meg egy kicsit is távolabb él a határtól, azt fogja tudni, amit a Pink meg az Informer mond. Közben majd szépen, lassan, fokozatosan csak lenyeletik a békát a néppel, és az ehhez szükséges időt Vučić meg is kapta az Európai Uniótól. Rajta áll, hogy képes lesz-e, és ha igen, mikor, tájékoztatni az országot a valóságról.

Persze, Kurtinak is lesz dolga otthon, neki azt kell elfogadtatnia a választóival, hogy mégiscsak létre kell hozni a Szerb Községek Közösségét, amitől ő ugyanúgy ódzkodik, ahogy Vučić Koszovó függetlenségétől. De ez nyilván nem a mi gondunk.

Ránk csak az tartozik, hogy az ország, amelyben élünk, mikor néz szembe őszintén önmagával – és azzal, hogy hol húzódnak a tényleges határai.

KOCSÁNYOS Pálma