A tankönyv még mindig az oktatási rendszer egyik stratégiai eszköze. Bár az információs és kommunikációs technológia ezt a területet sem hagyja érintetlenül, és kétségkívül befolyással van a papíralapú kiadványok fokozatos kiszorulására, jelenleg még nehéz lenne elképzelni nélküle az iskolát.

A tankönyvpiac mindemellett óriási és jól jövedelmező üzlet: évente milliárdos forgalmat valósít meg. Ráadásul bombabiztos, hiszen a megrendelők jószerével előre kifizetik a még el sem készült terméket, tehát mind az előállítás költségeinek jelentős része, mind az eredményes értékesítés előre biztosított, így érthető, hogy rengetegen szeretnének az üzlet közelébe férkőzni.

Nem véletlen tehát, hogy a tankönyvkiadás úgynevezett liberalizálása, azaz a korábban évtizedekig monopolhelyzetben lévő állami tankönyvkiadó mellett megannyi külföldi és hazai kiadó „helyzetbe hozása” jelentős piaci hullámverésekkel járt. A minisztérium természetesen meg kívánta őrizni a befolyását, így ahhoz, hogy valamely kiadó egyáltalán tankönyvet adhasson ki, minisztériumi engedélyre van szüksége.

Talán sok mindenre magyarázatul szolgálhat az a tény, hogy volt időszak, amikor 80-nál is több kiadó (köztük népi és szórakoztató zene kiadásával foglalkozó lemezcég is!) kapott ilyen licencet.

És eddig még csak a dolog pénzügyi oldalát néztük. Ám a tankönyvek más lehetőségeket is rejtenek, amely már szakmai, ideológiai, és nem kis mértékben politikai kérdés. Ha két dolog, a pénz és a politika egy ponton összeér, ott mindenre lehet és kell számítani.

Ennek csak egyik oldala, hogy nemcsak a kiadónak kell a licenc, de mindegyik tankönyvhöz is külön engedélyt kell szerezni, hogy a diákok elé kerülhessen. Kisebbségi nyelvű kiadványok esetében mindezeken túl még az adott nemzeti tanács jóváhagyása is szükséges. A másik, hogy ezekkel a jogosítványokkal hogyan lehet élni, ne adja ég, akár visszaélni.

Tankönyvet ír az „állam”

A múlt héten – egyéb húsba vágó témák mellett – az a bejelentés is felkeltette a közvélemény érdeklődését, amely egyenesen az államfő és a tanügyminiszter megbeszéléséről származott. A magas szintű egyeztetésen ugyanis ők ketten arra a korszakalkotó megállapításra jutottak, miszerint „az identitásfejlesztő tantárgyakból” új tankönyvekre van szükség. El is döntötték, hogy a fölsősök és a középiskolások „már 2022-ben új tankönyvekből fogják tanulni a történelmet, a szerb nyelvet és a földrajzot”. Újdonság, hogy ezeket kizárólag az állami Tankönyvkiadó Intézet fogja kiadni, mert – mint a szakminiszter mondta – közérdek, hogy az „identitás” tantárgyakhoz kötődő tankönyveket „az állam írja”.

Az állam, mint tudjuk, nem személy, hanem elvont fogalom, ilyetén abszurd dolog elvárni, hogy ráérő idejében leüljön tankönyvet írni. Nyilván, aki mondta, maga sem így gondolta. Bár ismerünk történelmi példákat arra, hogy valaki azt hitte/hiszi, ő maga az állam, de csak egy esetről tudunk, amikor az illető állítólag ki is mondta.

„Ha netán a meglévő tankönyvek használói vélnék úgy, hogy kiadó- és tartalomváltásra van szükség, az érthető lenne – írja a Danas –, de a kezdeményezés egy egyetemi hallgatótól és jövendőbeli kosárlabdaedzőtől származik, aki jelenleg az ország elnöke.”

Így már egészen más a „leányzó fekvése”. Pláne, hogy ő maga még azt is hozzátette: „A többibe (tankönyvbe – a szerző megj.), ami piacon kapható, bármit írhatsz, amit akarsz, nem érdekel.”

Kétszer kettő és térképek

Tehát a kétszer kettő az maradhat négy (vagy öt), de a történelem mégis más! Mert abból sok minden kiderülhetne. Ha hagynák. Mivel azt mindig a győztesek írják (értsd: akik el tudják hitetni magukról, hogy győztek, és persze csak ott, ahol).

No de a földrajz? Könyörgöm! Az mégiscsak egzakt tudomány. A hegyek hegyek, a folyók folyók. A síkságok pedig síkságok még akkor is, ha néhol fenyőfákkal akarták beültetni, csupán az „otthonossá tétel” kedvéért.  A határok meg határok. Vagy mégsem? No, ezen a ponton bonyolulttá kezd válni a kérdés. Nálunk meg még egy-két viharos pontján a világnak.

A szerb nyelv és irodalom nemkülönben izgalmas téma. Bár, ha a magyar nyelv és főképp az irodalomtanítás anyaországi állapotait figyeljük, nem fogunk különösképp meglepődni, emlékszünk még a nemzeti alaptanterv kapcsán tavaly elindult, és érdemben nyilván soha le nem zárható vitára, aláírásgyűjtésre, tiltakozásra, pro és kontra kiállásokra.

De van bizarrabb példa is: a korombéliek még emlékeznek rá: anno a helyesírás sem tudott menekülni a „győztes” diktálta elvárásoktól. A magyar helyesírás szabályainak 10. kiadásában még úgy állt, hogy bár a húsvét, karácsony és az összes többi ünnep, történelmi esemény és jeles nap elnevezése kisbetűvel írandó (ahogy ma is), a „Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak” és a „Nagy Honvédő Háborúnak” („A szovjet népek harca a fasiszta agresszorok ellen 1941 és 1945 között.” – www.kislexikon.hu) nagy kezdőbetű dukál. A két „történelmi” kivétel erősítette szabály bő harminc esztendeig, egészen 1984-ig érvényben volt!

Az emlékezet visszatekerése?

Tudjuk azt – de hogyne tudnánk, ha kereken megmondták –, hogy az „állami” tankönyvírás gondolatát közvetlenül egy államilag agyonszponzorált, nem kis önhittséggel az Oscar-díj várományosaként aposztrofált hazai film adta, amelynek témája lassan 80 éves, tehát legalább két nemzedékkel korábbi eseményeket igyekszik identitásmeghatározó példaként a gyermekeink elé állítani. És bár a megtörténtek nem törölhetők ki az emlékezetből, úgy sem szabadna tennünk, mintha az elmúlt 75, 50 vagy 30 év eseménytelenül múlt volna el felettünk.

Így viszont igencsak gondolkodtató, hogy „az állam által írt” történelemkönyvekben milyen „identitást” szolgáló szemlélet kerülhet túlsúlyba, milyen „irodalmi” olvasmányokkal próbálhatják majd „jó irányba” terelni a felnövekvő nemzedékek identitását, ne adja ég, milyen vizionált térképekből kínálhatnak nekik eligazítást a tájékozódásban.  (A filmről múlt heti számunk Asztalizene rovatában olvashattak részletesebben.)

BERETKA Ferenc