A probléma túlnő önmagán

Úgy látszik, vannak problémák, amelyek utóbb túlnőnek önmagukon.

Már vagy három éve arról szólt a hivatalos közbeszéd, milyen óriási léptekkel halad az ország előre az oktatás digitalizálása terén, milyen hatalmas léptékű fejlesztések zajlottak és zajlanak még a legkisebb falvakban is azért, hogy megteremtődjenek a kiváló minőségű internetes adatforgalom műszaki és tárgyi feltételei, milyen volumenű eszközbeszerzések történtek, és hogy Európát megelőzve hogyan sikerült korszerű távoktatási módszerekkel áthidalnunk a világjárvány okozta megtorpanást az iskolák életében. Közben kiderült: az információs társadalom „vadhajtásai” kezelhetetlen állapotokat teremtettek a gyermekink körében, különösen iskolai környezetben. Ez utóbbi annyiban igaz csupán, hogy ott jobban látható, míg a gyerekszoba magányában inkább árnyékban marad.

A digitális eszközök kapcsán most elsősorban a mobiltelefonokról van szó, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a leginkább elterjedtek, és főleg, mert mindig magával viheti őket az ember, így bárhol elérhető a számára.

A technológiai fejlődés különféle betűkkel jelölt nemzedékei (X, Y, Z) között áthidalhatatlannak látszó digitális szakadék feszül. Az ezredfordulót követő évtizedben születettek (melynek zömét a jelenlegi iskoláskorúak teszik ki), a „digitális bennszülöttek” egy új világban nőttek fel, így teljesen megváltoztak a tanulási szokásaik. Ez problémákat vet fel az oktatásban is, elsősorban a tanítási módszerek területén. A tanároknak nehéz átadniuk a tudásukat a fiataloknak, akik hozzá vannak szokva a gyors információáramláshoz és annak befogadásához. Képesek egyszerre több mindennel párhuzamosan is foglalkozni (multitasking), csak a felvett információ nem annyira behatóan marad meg, mint az előző generációknál. A kommunikációs eszközök fejlődésével és gyorsaságával egyre több információhoz jutnak, és ezeket máshogy dolgozzák fel, ami miatt másképp is gondolkodnak, mint elődeik.

Számukra a digitális eszközök folyamatos elérhetősége létszükséglet. Korlátozása komoly kihívást jelent, és nehezen vihető sikerre, még akkor is, ha ugyanakkor az információ áramoltatása és az eszközök használata komoly visszaélésekkel jár, és mások jogait súlyosan csorbítja.

Elszánt döntés konszenzussal

A mobiltelefonok iskolai használatának kérdésével nemrégen mi is foglalkoztunk, a közbeszédben ugyanis egyre gyakrabban és egyre határozottabb követelésként merül fel, hogy e népszerű eszközök iskolai használatát nemhogy gátak közé kellene szorítani, de egyenesen be kellene tiltani. A fentiek ismeretében – bármilyen jogos és alapos az indok – komoly erőfeszítésekkel jár egy ilyen döntésnek érvényt szerezni.

A sajtó a napokban beszámolt arról, hogy egy hét leforgása alatt két szerbiai város iskolájában is született ilyen döntés. Mindkét helyen teljes konszenzussal hozták meg, amit nemcsak a tanárok, de a szülők, sőt állítólag a diákparlamentek is egy emberként támogattak. Ez egy döntés meghozatalában kétségkívül nagyon fontos szempont, és azt is feltételezi, hogy mindegyik fél a saját körein belül mindent megtesz az érvényre juttatás érdekében.

Az idő fogja megmutatni, mekkora sikerrel jártak, de bármelyik oldal bármilyen enyhe megingása borítékolni fogja a kudarcot. Pedig az indokok akár sziklaszilárdnak is mondhatók.

A telefonok ugyanis zavarják a gyerekeket tanulásban, elvonják a figyelmüket az órákról, és a voltaképpeni iskolai együttműködés helyett óra közben játszanak, felvételeket készítenek a társaikról és/vagy a tanárról, esetleg üzeneteznek.

A tilalomról szóló döntés nem alternatíva, ez az egyik olyan eljárás, amelyhez az iskolák folyamodhatnak annak érdekében, hogy jobb minőségű oktatást tudjanak nyújtani, és hogy a tanároknak lehetőségük legyen a tanítási folyamatot olyan részvétellel és koncentrációval végigvinni, amilyenre a gyerekeknek szükségük van – jelentette ki a téma kapcsán Branka Tišma gyermekpszichológus az SZRTV műsorában.

Embert próbáló kitartás kell

A požarevaci iskolában már az első három nap után pozitív változásokat tapasztalnak.

A gyereknek nincs olyan érzése, hogy a telefon kéznél van, ezért jobban koncentrál arra, ami előtte történik az órán. Amíg a gyerek a telefonnal foglalkozik, nem tudjuk, mit érez, és hogyan gondolkodik – mondja az iskola egyik tanára.

A technológiától való függőség elérte azt a szintet, amely már veszélyezteti a gyermekek biztonságát az iskolákban. Már csak az volt a kérdés, hogy ki lesz a legbátrabb, és ki teszi meg az első lépést az új nemzedékek védelmében – vélik a szülők.

Az iskolában külön foglalkoznak azzal, hogy az óraközi szünetekben is ki tudják váltani a telefonok hiányát, ezért különféle közösségi játékokat szerveznek, poligonokat alakítanak ki, hogy le tudják kötni a diákok figyelmét, és kitöltsék számukra a felszabadult időt.

A bátor kezdeményezéshez rengeteg kitartásra, következetességre és mindenki részéről konok elszántságra van szükség. Csak így lehet ugyanis érdemi áttörést elérni, és jó példával szolgálni az ezerszer ennyi iskolának, amelyek még távol állnak egy hasonló döntés meghozatalától.

Sokan vagyunk, akik nagyon örülnénk egy átfogó, országos akció sikerének, ugyanakkor végtelenül szkeptikus is vagyok. Bármelyik érintett fél részéről a legkisebb megingás is egyből aláássa a korábbi eredményeket. És még azt sem állíthatom meggyőződéssel, hogy az iskolák nevelőtestületeiben nem lesznek olyanok, akikben egy rosszul értelmezett tanári „empátia” vagy a gyerekek „problémája” iránti fokozott érzékenység, netán egyéni „lázadás” minden megkötöttség és korlátozás iránt nem vált ki némi megtorpanást. Akkor hogy ne váltana ki az agyonhajszolt szülőkből, netán a saját igényeikért foggal-körömmel harcolni tudó gyermekekből?

BERETKA Ferenc