„Alkalom lehet ez arra, hogy fontos tanulságokat szűrjünk le, hogy átlássuk, miként kellene a pillanatnyilag létező intézményeinken javítani”

Az ő élettörténete és esete példázza sok más ezer embertársunk sorsát. Ami vele történt, ami vele megtörténhetett, nagyban kifejezi, milyen állapotban van ma a társadalmunk – mondta beszélgetésünk alkalmával a temerini Losoncz Márk. Már ez a pár mondat is bőven elegendőnek bizonyult arra, hogy úgy döntsünk, hogy egy fiatalember kálváriájának a részleteit az olvasóink elé tárjuk. Mivel Márkkal évek óta ismerjük egymást, így az interjú során a tegeződést alkalmaztuk, mivel erőltetettnek tűnt volna a magázódás.

Ha azt mondom, hogy kezdjünk a legelején, honnan indítanád a történetet?

– Mivel alapvetően egy emberéletről van szó, talán a legmegfelelőbb azt felelnem, hogy indítsunk 37 évvel korábbról. A hajléktalan fiúval, akinek a történetéről szó lesz, egy nemzedékhez tartozunk, innen az ismeretség. Egyszer birkóztunk a temerini Kókai Imre Általános Iskola első emeleti uzsonnázója előtt. A továbbiakban Fiúnak fogom nevezni – noha tudom, hogy ő szívesen felvállalná a nevét. Ami vele történt, ami vele megtörténhetett, nagyban kifejezi, milyen állapotban van ma a társadalmunk. Alkalom lehet ez arra, hogy fontos tanulságokat szűrjünk le, hogy átlássuk, miként kellene a pillanatnyilag létező intézményeinken javítani. De arra is lehetőséget kínál, hogy felismerjük a közösségeikben rejlő erőt, lehetőségeket.

Amit tudunk, hogy a Fiú mintegy két héttel ezelőtt összeomlott.

– Igen, eszméletlenül, nagyon súlyos állapotban talált rá egy barátja, aki – mintegy intuitívan, a szívére hallgatva – meglátogatta az elhagyatott, romos, ablak és ajtó nélküli temerini házban, amelyben meghúzta magát. A közbeavatkozásával tulajdonképpen megmentette az életét. Ezt követően a Fiú Újvidékre került, a Vajdasági Klinikai Központba. Mivel nincsen családja, egy közeli barátjával közölték a vele kapcsolatos alapvető információkat. Fellélegeztünk, amikor megtudtuk, hogy életben marad. Naivak voltunk, de egy kő esett le a szívünkről, amikor egy hét múltán szóltak, hogy ki fogják engedni.

 Méltatlan állapotban távolították el az egészségügyi rendszerből

A kórházban hogyan bántak vele?

– Az ott dolgozókkal végig korrekt kommunikációt folytattam. Egy barátommal pizsamát és egyéb, alapvető dolgokat vittünk be neki – szívélyesen fogadtak bennünket. Ami viszont ezután történt, az már hajmeresztő. A kórház az elengedő nyilatkozatba azt írta be, hogy a Fiú „stabil állapotban van”, és „javulás tapasztalható”. Ehhez képest, amikor Temerinbe hozta a sürgősségi szolgálat, segítség nélkül nem volt képes talpra állni, egyetlen szót sem tudott kipréselni a száján, és enni is csak óriási erőfeszítés árán sikerült neki. Méltatlan állapotban távolították el az egészségügyi rendszerből. A méltósága megőrzése érdekében bizonyos részleteket nem is szeretnék elmondani. Mindenesetre ezt művelte az állam, amelynek azért adózunk, különösen az úgynevezett jóléti államok megléte óta, hogy gondját viselje az elesetteknek, rászorulóknak. A Fiú ilyen, emberhez méltatlan állapotban került volna az utcára, ha nem lett volna valaki, aki befogadja az otthonába, és gondját viseli mindaddig, míg végül helyre nem jött, legalábbis az alapvető életfunkciókat illetően.

És a többi intézménnyel milyen tapasztalatok voltak?

– A Temerini Egészségház dolgozóiról csak jókat tudok mondani. Különösen a sürgősségiekről. Hazahozták a Fiút Temerinbe, és később is segítettek egy kilátástalannak tűnő szituációban. A temerini Szociális Központtal folyamatos volt a kommunikáció. Ők adtak minimális pénzügyi támogatást, kétszer kijöttek a helyszínre, mármint a Fiú ideiglenes lakhelyére. Felajánlottak egy opciót a hosszú távú jövőt illetően. Az sajnálatos volt, hogy bár megígérték, hogy kiküldenek egy gerontológiai ápolót a lehető leggyorsabban – erre nem került sor, pedig bizonyos kritikus pillanatokban ugyancsak nagy szükség lett volna rá. Kiemelném még a temerini plébániát, amelynek esperesplébánosa, Szöllősi Tibor atya figyelemmel követi a Fiú sorsát, Sáfrány Dávid káplán pedig egy sorsdöntő pillanatban eljött látogatóba. Azonban rám a legmélyebb benyomást a helyi Caritas, azaz a keresztény karitatív szervezet képviselője tette. Nem csupán ruhát, ágyneműt és ételt hozott a Fiúnak, hanem hosszan el is beszélgetett vele. És – szelíden, megértően – igyekezett segíteni neki abban, hogy át tudja gondolni a hosszú távú jövőjét is.

Kórház után, fedél nélkül

Ha ennyi intézmény és szervezet sietett a Fiú megsegítésére, akkor mit nehezményezel, nehezményeztek?

– Először is egészen elképesztő, hogy ilyen állapotban kitaszították a kórházból. Több barátom is azzal riogatott, hogy ez azért történt, mert nem akarták, hogy náluk, az intézményükön belül haljon meg. Tulajdonképpen bekerült egy szürke zónába, az egészségügyi rendszer és a szociális rendszer közötti senki földjére. De ami a legfelháborítóbb: miután – hajléktalanként – kikerült a kórházból, nem akadt intézmény, amely – legalább ideiglenesen, néhány napra – befogadta volna, ahol fedél lehetett volna a feje fölött, és emberhez méltó körülmények, és nem rendeltek mellé olyan szaktudással és tapasztalattal rendelkező embert, aki legalább időnként tudott volna foglalkozni vele. Ez a szomorú igazság: az intézményeinknek, úgy tűnik, addig és arra kellünk, hogy adózunk és szolgáljunk, hogy a hierarchiában magasan lévők hatalmát támogassuk. De egy elesettel, rászorulóval szemben, ezzel a Fiúval szemben, aki egyébként rendkívül eszes, hatalmas munkabírású, óriási tapasztalata van, és nagyon jószívű, nincs irgalom, könyörület, szeretetteljesség. És akkor még nem beszéltünk a legfontosabbról: a közösségbe való visszaintegrálódásról.

Mi lett a Fiú sorsa végül is?

– Noha sem állami, sem egyházi intézmény vagy szervezet nem fogadta be, az kétségtelen, hogy az egyes szereplők, dolgozók számos kérdésben emberségességet tanúsítottak. Gyakran önfeláldozóan, nem ítélkezve, a helyzet súlyosságának teljes tudatában. De náluk is fontosabbak voltak a barátok, akik teljes mellszélességgel a Fiú megsegítésére siettek. Öröm volt látni a látogatókat, akik alapvető szükségleti cikkeket hoztak és/vagy hosszan elbeszélgettek vele. Megerősödött egy anyagi és érzelmi védőháló körülötte. Nemrégiben posztoltam például Móricz Misáról. Nos, ő hozott a Fiúnak egykosárnyi ételt és kabátokat. És – miután megtudta, hogy hányas a lábmérete – cipőket is. És csizmát is, mert tudta, hogy esős napok várnak ránk.

A közösség még inkább felismerte a maga erejét

Akkor minden jó, ha vége jó?

– A Fiú története mindezzel nem oldódott meg – azt hiszem, nagyon hosszú út áll még előtte. Remélem, hogy lesz ereje végigjárni. Közösségi szempontól teljesen világos, hogy mihamarabbi változásra van szükség. Éppen ezért kiszemeltünk egy temerini épületet, amely eredetileg honvédkórházként szolgált, majd szegénygondozóként működött. Pillanatnyilag nagyon rossz állapotban van, és sajnos a környékbeliek egyfajta szeméttelepként használják. Rendbe kellene tenni, felújítani. Humanitárius központ lehetne belőle, amely fölkarolja a leginkább rászorulókat. Reményeim szerint hamarosan egy Kezdeményező Bizottság fogja arra kérni a temerini közösséget, hogy ismerje föl ennek az ügynek a jelentőségét, a kőművesektől az ügyvédekig, a szociális munkásoktól, a tehetős, temerini vagy Temerinből elszármazott emberekig. Szeretném, ha támaszkodhatnánk más közösségek tudására, felhalmozott tapasztalatára. Szerbiában szerintem a Solidarna kuhinja, a Krov nadglavom vagy a Liceulice lehet kifejezetten érdekes. Magyarországon például a Város Mindenkié, a Deviszont vagy az Utcáról Lakásba! Egyesület. Nagy érdeklődéssel követem a Simon Vilmos által (is) működtetett Vajdasági Baráti Egyesületet is. Ám ez a csak a kezdet. A hosszú távú vízió jóval átfogóbb, nagyratörőbb. Az elmúlt hetekben kialakult összefogás nyomán a közösség még inkább felismerte a maga erejét – hogy elsősorban önmagára számíthat. Ha a közösségben van kölcsönös segítségnyújtás, szolidaritás és egymásra támaszkodás, akkor már nincs mitől tartani. Természetesen nem minden ember ilyen, sajnos és egyelőre. Aki befogadta a házba a Fiút, tavaly is, illetve most is ismét néhány rosszmájú lebuzizta. Szerencsére ez úgy működik, mint a kerék: a küllők kipréselik a kicsinyességet és a rosszhiszeműséget, a kerékagy pedig változatlanul az, ami.

Ha jól értem, akkor azon a véleményen vagy, hogy elsősorban az intézményeinket kell megváltoztatni.

– Én elsősorban a közösség önerejében hiszek. Egy tavaly cikkemben így fogalmaztam: „valami mást, valami újat kezdeményezek sokadmagammal, egy párhuzamos, alternatív közösséget […]. Lassan összeáll a vízió […]. Szeretettel várunk majd minden, szabad levegőre vágyó vajdasági magyart, azaz elvben mindenkit. Mindenkit és bárkit.” Nos, ez a folyamat végképp elkezdődött. El sem tudom mondani, hány emberrel vagyunk kapcsolatban Ausztráliától Hollandiáig, Kairótól Lengyelországig, Kelebiától Budiszaváig…, akik mind segíteni igyekeznek.

Fontosnak tartom azonban azt is kiemelni, hogy minderre nem került volna sor, ha a Fiú egzisztenciális nehézségeire való válaszkeresésre már legalább 30 évvel ezelőtt sor kerül. A bajokat a gyökereiknél kell megragadni. De még – remélem – nem késő.

És mi van az egyén felelősségével?

– Az is fontos, hogy ez az egész egyszerre a közösség és az egyén felelőssége. Bármekkora gyermekkori traumákon, kamaszkori megpróbáltatásokon, felnőttkori nehézségeken is van túl az egyén – ha ő maga nem akarja a változást, a megújulást, akkor minden sokkal, de sokkal nehezebb. Meg kell küzdenie magával, akárminek is nevezzük az egóban munkálkodó belső kihívást: űrnek, démonnak, Központi Börtönnek… Erich Neumann pszichoanalitikus szerint minden egyénből hős lehet az élete során. Márpedig a legnagyobb ellenség mindenkor mi magunk vagyunk önmagunk számára – e téren a legnehezebb diadalt aratnunk. Az egyénnek különösen akkor nehéz, ha még/már nem akarja elfogadni a segítséget nyújtó kezet. A függőséggel, az addikcióval foglalkoztam egy kicsit. Különösen ajánlom Máté Gábortól A sóvárgás démona. Ismerd meg a függőségeidet című könyvet, illetve a Révai–Demetrovics–Máté–Szummer négyes könyvét: Beszélgetések a függőségről. Bevallom, nagyra tartom az Anonim Alkoholisták Nagykönyvében szerepelő tizenkét lépést. Reális, lényegre törő, végigjárható, önvizsgálatra késztet. Felébreszt. Aki kidolgozta, a jungiánus mélypszichológiára támaszkodott, és egy transzformatív LSD-terápia hatására fordított hátat az alkoholnak. A tizenkét lépésben meghatározó szerepe van a spiritualitásnak. Remélem, hogy ennek vagy egy ehhez hasonló útnak a végigjárása pontot tesz a Fiú passiójárására. Most úgy tűnik, hogy elszánta magát a változásra.

 TŐKE János