Különösen az utóbbi két-három évben annak ellenére, hogy a bankok szinte úton-útszélen kínálják a különböző, „igen kedvező” hiteleket, nem lehet kétségünk afelől, hogy ők bármilyen pénzügyi tranzakción csak nyerhetnek. Lett légyen az engedélyezett mínusz, azonnali készpénzhitel, hosszú vagy rövid lejáratú kölcsön, a pénzintézmények, főleg amióta magánkézbe kerültek, minden ügyletet alaposan lefölöznek.

Mi több, a bankok ennél is továbbmennek, s szinte kimeríthetetlen ötleteikkel igyekeznek minél többet kisarcolni a megszorult helyzetben hozzájuk forduló ügyfelekből. Legtöbb esetben kifundálják, hogy például pénzt lehet elkérni azért, mert a hitelt kérelmező beadványát – úgymond – feldolgozzák.

A harácsolásuk további részleteit egy átlagpolgár fel sem tudná sorolni, de annyi bizonyos, hogy belőlük jócskán van. Legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy az utóbbi időben csaknem negyvenezer (!) polgár indított pert a bankja ellen, leginkább „jogtalan meggazdagodás” okán. A bíróságok azonban egyszerűen képtelenek észszerű határidőn belül ítéletet vagy végzést hozni, hiszen a beadványok tonnaszámra érkeznek, ugyanakkor az igazságügyi intézményekben legalább kétszáz bírói munkahely betöltetlen. Más lapra tartozik, hogy az igazságügyi, bírói vizsgával rendelkező személyek, főleg fiatalok számára a meglehetősen vastag fizetési boríték ellenére sem vonzó ez a pálya.

S amíg a bíróságok a beérkezett panaszokkal bajlódnak, a bankok tovább folytatják hiteleik rámenős tukmálását. Ugyanis időközönként az ügyfélszolgálatban dolgozók minden egyes hozzájuk forduló polgárnak nagy vehemenciával ecsetelik a különféle kedvezőségeket, netán rábírhatnák őket, hogy kölcsönt igényeljenek.

A fentiek ellenére – természetesen – akadnak kissé furcsa, de akár azt is mondhatnánk, megdöbbentő példák. Ha ugyanis valaki pénzügyileg szorult helyzetbe kerül, kénytelen hitelért folyamodni. A bank azonban több mint óvatos. Eddig még ki nem derített forrásokból és módon előzőleg megtudakolja, hogy az illető melyik vállalatban dolgozik és milyen a cég jelenlegi helyzete. Amennyiben kiderül, hogy akár a világjárvány miatt, akár más okból kissé ingatag az állapota, a bank mereven elzárkózik az illető polgár hitelezésétől. Abból a logikából indul ki, hogy túl nagy az esély arra, hogy a kérelmezőnek felmondanak, tehát a hitele „bedől”, vagyis nem lesz képes törleszteni a részleteket.

Tudjuk, hogy ilyen esetben sem veszíthet a bank, hiszen az – általában – ingatlanra történt rátáblázással minden esetben védi a saját pénzét, vagyis amennyiben a szerződésben foglalt határidő végéig az ügyfél fizetésképtelen, egyszerűen elárverezik az érintett vagyonrészt. Nemcsak Szerbiában, de Magyarországon és más, nálunk sokkal fejlettebb országokban sem ritkaság, hogy ez miatt családok kerülnek az utcára.

A bank gondja nyilván az, hogy amíg eljut a „letétbe helyezett” vagyon értékesítéséig, sok idő múlik el. Ezt a helyzetet úgy igyekeznek megelőzni, hogy már eleve kiszűrik a potenciálisan problematikus eseteket.

Állítólag nálunk (is) létezik egy úgynevezett feketelista. Ezen azok a cégek szerepelnek, amelyek dolgozói nem reménykedhetnek bankhitel megszerzésében. Talán mondani sem kell, hogy a pénzintézmények váltig tagadják a „köpködőlista” létezését, és azzal érvelnek, hogy nekik mindegyik ügyfél fontos. Ezzel szemben az idegenforgalomban, vendéglátásban, gépjárműiparban, nemzetközi fuvarozásban és a gépkocsikölcsönzésben dolgozók nem reménykedhetnek, hogy akár rövid lejáratú hitelhez juthatnak. Hasonló a helyzet a kisvállalkozásokkal is. Mi több, újabban ez a gyanúsítás már a közepes nagyságú vállalatokra is kiterjedt. Egyébként arra sem lehet számítani, hogy a bankok elhanyagolják az erre vonatkozó információik frissítését, és a tavaly még jó működő, de az ismert gondok miatt nehéz helyzetbe került cégek dolgozói átjuthatnak a tű fokán. A frissítés ugyanis havonta történik, tehát a hitelezők naprakész adatokkal rendelkeznek.

Az egészben az a megdöbbentő, hogy a bankok magyarázata szerint mindez az ügyfelek védelmében történik. Ők ugyanis annyira „humánusak”, hogy már eleve védeni akarják a majdan bedőlő hitelek érintettjeit, vagyis azért nem adnak nekik kölcsön, hogy később ne kelljen az embereket kilakoltatniuk.

Ebben is van logika, de akkor okkal tehető fel a kérdés, hogy miért igyekeznek a fiókjaik és kirendeltségeik dolgozói mindenáron rávenni az embereket a hitelfelvételre, ha már fennáll a veszély, hogy akár a vagyonukat is elvehetik tőlük. Vagy csak a nyugdíjasok a biztos ügyfelek?

A többiek nagy része pedig megbízhatatlan!?

BOTH Mihály