Újvidéken van egy városrész, amelynek keskeny utcái főképp az orosz irodalom klasszikusainak nevét viselik. Igaz, itt húzódik a magyar parasztvezérről, Dózsa Györgyről elnevezett utca, sőt az elmúlt évtizedek valamelyikében Danilo Kiš, a „magyar–zsidó származású jugoszláv (szerb) író, aki anyai ágon montenegrói” (Wikipédia), sőt Gál László vajdasági magyar költő is kapott itt utcát vagy utcarészt. Grbavica, mert így hívják a városnegyedet, több okból is közel áll a szívemhez, talán, mert fél évszázaddal ezelőtt ott találtam először átmeneti szállást magamnak a városban. Egykoron családias, egyszintes házainak helyén az elmúlt másfél évtizedben gombamód nőttek ki a sokemeletes lakóépületek. Az egyik vadonatúj, ötemeletes ház frissen festett falán már másnap reggel ott éktelenkedett egy ízléstelen falfirka, majd gyorsan mellé került a „Smrt fašizmu!” felirat is.

Ezt a szlogent nálunk a második (vagy ahogy velünk tanították, „népfelszabadító”) háború után  még évtizedekig kötelező volt minél gyakrabban idézni. Eddig azt hittük, hogy a második világégés megtanította Európával, mit jelentett ez az ideológia, és reménykedtünk, hogy egyszer s mindenkorra a történelem szemétdombjára került. Vagy mégsem?

Fogalomtapadás

Újvidéken az utóbbi időben a fasizmus fogalma ismét a közbeszéd tárgyává kezd válni, elszomorító újabb megjelenési formái mellett egy emlékmű tervezett felállítása kapcsán is, amely az 1944–45-ös megtorlások ártatlanul kivégzett áldozatainak állítana emléket.

Az ellenérzések több irányból fakadnak. Šešelj vajda radikálisainak megnyilvánulásai mellett még az egyik, a toleranciát és multikulturalizmust valló és hirdető internetes portál cikkében is megfogalmazódik a nézet, hogy egy ilyen emlékmű a (horthysta, értsd: magyar) fasisztáknak állítana emléket, így nincs helye Újvidéken. Hovatovább, immár komoly tiltakozást is szerveztek a tervezett helyszínen.

Nyilván sokunk számára egyértelmű, hogy sem fasisztáknak, sem egyéb háborús és nemcsak háborús, de bizonyítottan bűnös személyeknek, ideológiáknak, eseményeknek stb. nem szabadna emléket állítani még akkor sem, ha a mércéket mindig a „győztes” szabja meg.

De mi van az ártatlan áldozatokkal? Immár bizonyított tény, hogy a háború utáni bácskai megtorlásoknak több tízezer ártatlan civil (túlnyomó többségében magyar) esett áldozatul, akiknek az égadta világon semmi közük nem volt sem a fasizmus ideológiájához, sem pedig a névében elkövetett gaztettekhez. A megtorlások tényét ugyan általában nem tagadják (bizonyos körök csak kénytelen-kelletlen ismerik be), de úgy tűnik, hogy a (köz)tudatban még mindig elevenen él egyfajta fogalomtapadás, ami a fasiszta (horthysta, náci, usztasa) fogalma és a magyar, német, horvát fogalma között nemigen tud vagy próbál olyan éles és határozott választóvonalat húzni, amilyent a jelenkor valósága megkívánna.

Az újvidéki antifasiszta szervezet azt állítja, hogy az emlékmű felállítását indokoló névsorban néhány bizonyítottan vétkes személy neve szerepel (meg is nevezik őket), a kezdeményező szervezet képviselője szerint viszont ez a bizonyos névsor elveszett.  Akár így van, akár úgy, komoly szakmai hiba történhetett a kezdeményezés során, mely súlyosan sérti és aláássa az ártatlanok emlékét. Ugyanakkor az elmúlt közel nyolc évtized hazai történelemszemlélete (beleértve a legutóbbi háborús események iránti viszonyulást is) nem sokat tett annak érdekében, hogy a fogalomtapadást előidéző általánosító asszociációk ne maradjanak fenn immár három nemzedéken át is.

Kibicsaklott történelemszemlélet

A Belgrádi Egyetem Politikai Tudományok Karának idei felvételi vizsgáján meglepően sok jelölt nem tudott válaszolni arra a kérdésre, hogy nevezték azt a politikai tömörülést, amelynek élén a 2000-es választásokon Vojislav Koštunica állt, pedig a DOS-nak anno – igaz meglehetős nehézségek árán – sikerült megbuktatnia a Milošević-rezsimet.

A felvételezők többsége ugyanakkor tudta a választ az 1244-es rezolúcióval kapcsolatos kérdésre.  Bár nem biztos, hogy a 3. cikkely szövegének pontos értelmezését is, amelyben Szerbia elismeri, hogy katonai, rendőri és félkatonai erői erőszakot és elnyomást folytattak Koszovóban (ami voltaképpen kiváltotta a NATO-bombázást).

A Danas napilap riporterének Ivan Stanojević, a kar docense elmondta, mindez azzal magyarázható, hogy míg az előző, történelemformálónak is mondható esemény lassan törlődik a közösségi emlékezetből, az utóbbira komoly figyelmet fordít a történelemtanítás, és ezzel lényegében a 90-es évek eseményeihez való szerbiai viszonyulást fejezi ki, amely feledtetni próbálja, hogyan sikerült megszabadulnunk az ország széthullása során átélt szenvedésektől, a hiperinflációtól, a háborútól, ezáltal pedig a kilencvenes évek történéseit magasztalja. Az utóbbi tíz évben ugyanis ismét ennek a korszaknak a szereplői vannak hatalmon. A történelmet így kiszorítja a politika.

Egy, a közelmúltban Péterváradon megrendezett plénumon Latinka Perović belgrádi történész úgy fogalmazott: „Jugoszlávia szétesésének, a háborúknak és az elkövetett szörnyű bűnöknek a fő okozója az a szerb nagyállami nacionalista politika, amelyre vonatkozóan már a XX. század nyolcvanas éveinek végén szellemi és politikai konszenzus volt Szerbiában.”

A gyanakvás mint tudatformáló erő

E kibicsaklott történelemszemlélet nemcsak a fasizmus fogalmának megtapadására van igen erőteljes befolyással, de pl. a srebrenicai mészárlások megítélésére (bizonyos körök részéről a teljes tagadására) és arra az egyre tapinthatóbb társadalmi attitűdre is, amely kiáll az agresszor mellett, és ösztönözi az emberekben a másság, elsősorban a más nemzetek iránti gyanakvást.

A szerbiai polgár például előszeretettel menne (számosan mennek is) Albániába nyaralni, mert viszonylag olcsón színvonalas szolgáltatásban részesülhet, ám „sokan még mindig gyanakvók, ha Albániáról, mint nyaralóhelyről van szó. A közösségi oldalakon többen felteszik a kérdést, mennyire biztonságos ez a hely a szerbiai turisták számára. A több évtizedes feszült politikai légkör és néhány elszigetelt incidens ugyanis jócskán megingatták a bizalmat” – írja az egyik népszerű fővárosi bulvárlap.

Az Exit fesztivál előtt a péterváradi hidat ellepték az oroszbarát Z betűk, de kitűztek egy jókora „EU go home, Serbia – Russia that is our union” szövegű molinót is. A szerbiai polgárok fele pedig úgy gondolja, hogy az USA Szerbia ellensége, és a valósággal homlokegyenest ellentétben meg van győződve róla, hogy az ország legjelentősebb pénzügyi támogatója Oroszország és Kína, jóllehet a több milliárd euró értékű vissza nem térítendő támogatás háromnegyede az Európai Uniótól (60%) és az Egyesült Államoktól (15%) érkezett.

BERETKA Ferenc