Kapnak szegény földművesek hideget-meleget, amiért az utcán keresik az igazukat. Sokan támogatják őket, teljes mellszéleséggel kiállnak mellettük, mások csak csendben tűrnek, míg sokan úgy gondolják, egyáltalán nincs igazuk. Hiszen mit akarnak, a „paraszt” mindig csak sír, az a leghangosabb, akinek van. „Kivonulnak a több százezer eurós gépparkjukkal tüntetni, nem sül le a bőr a képükről?” – ez már egy másik megjegyzés a tüntetés kapcsán.

Köztük járva, beszélgetéseiket hallgatva azt tapasztaltam, hogy (ezúttal is) azok vonultak az utcára, akik becsületesen, éjt nappallá téve dolgoznak. Szó szerint. A szabadkai Strossmayer utcában, amelyet feltehetően ideiglenesen blokád alá vettek a gazdák, nincsenek méregdrágra, modern munkagépek. Vannak több tíz évesek is, kis gépek, amelyekkel valószínűleg a tulajdonos apja is dolgozott. Művelte a földet, hogy meg tudjon élni, művelte azért, hogy ne csak neki, de nekünk is jusson kenyér, az állatainknak takarmány.

A mostani tiltakozás ezért egy kicsit mindannyiunkról szól, és ha nem lenne ekkora az érdektelenség, akkor talán azt is mondhatnám, mindannyiunknak ott lenne a helye ezek az emberek között és mellett. Mert, ahogy egy szabadkai írta, ha nem támogatjuk a gazdákat, nem állunk ki mellettük, előbb-utóbb nem lesz majd kenyerünk. S ha már kenyerünk sem lesz, akkor mi marad nekünk? Éppen ezért, ha mással nem is, támogassuk őket a türelmünkkel és a munkájuk iránti tisztelettel. Ők azok, akik még hisznek és bíznak abban, hogy a földből meg lehet élni. Egyre kevesebben vannak.

TÓMÓ Margaréta