Messze van még az időközi választások dátuma, a kampány azonban már jó ideje tart, s a napok-hetek múlásával egyre durvábbá válik. A hatalmi pártokat egyre több támadás és időnként övön aluli ütés éri. A szétszórt s ennél fogva meglehetősen erőtlen ellenzék különféle valós vagy kitalált háttérhírekkel igyekezik valamiképpen éket ütni a vezető politikusok meg a párt- és államelnök közé.
A különböző pletykák és féligazságok „röptetéséhez” azonban – a gyanú szerint – Vučić stábjának is köze lehet, hiszen a kis példányszámú lapokban megjelenő hírekre maga az államelnök reagált, mondván, hogy a Szerb Haladó Párt soraiban „tucatszám találhatók trójai falovak”. Ezzel a nyilatkozatával az elnök elvetette a gyanakvás magvát, és felerősítette a korábbi találgatásokat, miszerint Nebojša Stefanović volt belügy- és jelenlegi honvédelmi miniszter a „fű alatt” szembeszállt főnökével, s esetleg ki is túrhatja a helyéről. Ennek azonban igen kicsi az esélye, hiszen a rezsimhű média gátlástalan körüllihegéssel igyekezik minél szilárdabb személyi kultuszt kialakítani köré. A politikához csak keveset konyítók is úgyszólván naponta láthatják, olvashatják, tapasztalhatják, hogy ebben a meglehetősen szűkre szabott országban semmi jelentős és kevésbé lényeges dolog sem történhet meg a párt- és államelnök jelenléte, vagyis jóváhagyása nélkül.
A kettős pozíciója pedig azért is tűnik sziklaszilárdnak, mert az ellenzék elsősorban magával (értsd: egymás közötti torzsalkodással és a távolban esetleg felsejlő tisztségek elosztásával) van elfoglalva. A belső ellenzék ugyan – elvileg – létezhet a Szerb Haladó Párton belül, de a vezérrel való nyílt szembeszállás egyenlő a kegy- és tisztségvesztéssel. Ennek ékes példája az aktuális honvédelmi miniszter, akit egyik napról a másikra leváltottak a belgrádi szervezet éléről. Pedig ő a párt második emberének számított.
Az eset, nagyon enyhe formában, a JKP 1966-ban megtartott IV. (brioni) plénumára emlékeztet, amikor Aleksandar Rankovićot, jórészt koholt vádak alapján, megfosztották minden pártbéli és állami tisztségétől, és gyakorlatilag száműzték a Dubrovnik közelében levő villájába. Járhatott volna rosszabbul is, de szerencséjére tíz évvel korábban bezárták a jugoszláv Alkatraz néven (is) elhíresült Goli otok-i politikai büntetőtábort.
Visszatérve a jelenbe, felmerül a kérdés, hogy a pártelnök miért beszélt többes számban, amikor a trójai falova(ka)t emlegette. Nos, a beavatottak szerint a kormányból még néhányan a bögyébe vannak, mivel olykor önálló véleményre vetemednek. Másrészt, megítélése szerint, túl sokat és minden alkalommal pozitív megítélésben szerepelnek a nyilvánosság előtt. Az ellenzéki médiában közzétett lista meglehetősen rövid. Csupán Marija Obradović, az államigazgatással és a helyi önkormányzatokkal megbízott miniszter asszony, valamint az elnyűhetetlen „szőke ciklon”, vagyis Zorana Mihajlović található rajta. Az utóbbi azonban aligha kerülhet a „veszteséglistára”, mert kiváló nyugati kapcsolatokkal rendelkezik, s ebből eredően belőle haszna van az országnak (is), ami politikai propaganda szempontjából nem mellékes.
Nem lehet teljesen alaptalan (és a legfelsőbb szintről nem engedélyezett) a támadás a bulvárlapok részéről, mert az utóbbi időben a két nő, velük párhuzamosan Stefanović és a volt védelmi, most belügyminiszter Vulin sem győzi hangoztatni a Vučić iránti lojalitását. Megnyilvánulásuk immáron kezd gusztustalanná válni, amint az érdemeit hangsúlyozzák. Pedig azt, hogy a kétszeres elnök mire érdemes, talán a polgárokra kellene bízni, s nem a talpnyalók vehemenciájával folyamatosan napirenden tartani s emlékeztetni rá mindenkit.
Egyébként ezt a látszólagos egymás iránti bizalmatlansági dolgot erős fenntartással kell(ene) fogadni, hiszen közeleg április 3-a, az országos voksolás napja, s már jó előre meg kell mutatni a népnek, hogy „ki az úr a házban”, vagyis tudatosítani a fő aspiráns (akár örökös) hatalom iránti igényeit. Ebből a logikából kiindulva valósnak tekinthető Vučić azon felháborodása, hogy egyesek túl sokszor, s ami még rosszabb, állandóan pozitív szövegkörnyezetben jelennek meg a médiába, növelve ezzel saját népszerűségüket. Mert ebből akár egy viszonylag erős konkurencia is születhet, hiszen a politikusok mindegyike a hatalomban minél magasabbra szeretne törni. Márpedig a jelenlegi körülmények között ez megengedhetetlen, s ha az illetők nem térnek észhez maguktól, vagyis kitartanak az általuk eddig ki nem mondott politikai étvágyuk mellett, akkor az ország leghatalmasabb emberének minden bizonnyal módjában áll a törekvéseiket elkaszálni. És ezen a ponton akár a Ranković-ügyre is utalhatunk.
De aligha kell komolyan venni az ellenzéki média erre vonatkozó találgatásait és „megbízható forrásból szerzett” értesüléseit. A tét ugyanis túl nagy ahhoz, hogy bármelyik jelenlegi első garnitúrás politikus hajlandó lenne megkockáztatni egy „mindent vagy semmit” húzást, hiszen már a zsigereikbe ivódott a jólét, a publicitás és a hatalom íze. Ezt pedig egyikük sem szívesen adná fel az igencsak kevés sikerrel kecsegtető, a főhatalmival szembeni ellenkezésért.
Az is közismert tény, hogy a választási kampányban úgyszólván minden megengedett. Még ilyen trójai álfalovak „gyártása” is.
BOTH Mihály
