Zsákszámra szedték a csiperkét a partján, kócsagok, gémek éltek benne, csíkhalat lehetett fogni – Ma csaknem halott a Kelebiai-tó, alig maradt vizes élőhelye Szabadkának

Kelebiát korábban említik írott emlékek, mint Szabadkát. A tó partján telepedtek le először az emberek ezen a környéken. Egészen onnan 200–600 méter széles völgy szelte ketté a várost, vagyis Szabadka jelenlegi területét. Mélykútról s Kelebiáról is csónakkal mentek be a városba az emberek. A nyolcvanas években csodás élőhely volt itt, majd eltűnt belőle a víz, ami 2016-ban visszatért. Ma viszont alig csörgedezik a csatornájában valami, néhány héttel ezelőtt pedig a medrében lévő nádas kapott lángra, és teljes egészében leégett.

Kelebiát először 1297-ben említik Simon Filins Wasa de Kelyb nemes kapcsán. A Kelebiai-tó délnyugati részét a helyiek Templomhegynek nevezik, ahol a régészek egy középkori templom nyomait és egy temető maradványait tárták fel. A tó egy nagyobb buckaközi mélyedésben terül el, medre agyagos, édesvízi jellegű tó (Bukurov 1983), partvidéke az itt lebonyolított meliorizációs munkálatok következtében elvesztette eredeti jellegét. A víztükrét valamikor, nem is olyan régen tündérrózsa díszítette. Keleti partját szikes rét övezte, déli partját löszlejtő zárja néhány jellegzetes fajjal.

Néhány év alatt eltűnt az élőhely

Hulló István biológus döbbenten áll a tó partján, amikor február elején együtt kimegyünk a helyszínre. Értetlenül és szomorúan, hiszen, mint kiderült, a tó madárvilágából diplomázott 1982-ben.

– Hogy ennyire ne legyen víz a tóban, ilyet még nem láttam. A tűz miatt hosszú távon sérült az egész ökoszisztéma, steril lesz ez a terület egy ideig, rengeteg faj kipusztult. Az a baj, hogy itt a talajban is minden kiégett. A magok, a gyökerek, a lárvák, a rovarok. Ezeket a területeket bivalyokkal lehet tartani, régen bele kellett volna ereszteni egy csordát, pár családnak lenne keresete is úgy, ahogy Ludason nagyon jól működik ez. Hiszen valamilyen formában az élet itt van. Itt robbant az élet, amikor 2016-ban megint tele lett vízzel. Idővel visszatérnének a madarak, igazából azt csinálhatnánk itt, amit csak akarnánk: lehetne láprét vagy ligeterdő, ez döntés kérdése. Csak azt akkor fenn kellene tartani… – mondja.

Hulló visszaemlékezve elmeséli, hogy amikor először itt járt, 1972-73-at írtunk. Aztán lecsapolták, elvitték a vizet a Palicsi-tóhoz. Azt követően kikotorták, és eldöntötték, hogy egy nagy halastavat hoznak itt létre.

– Akkor alakult ki itt a gát, és a töltést is ekkor építették meg. Néhány éven át halasítottak, amur, ponty is úszkált itt. Aztán lassan eltűnt a víz, nem tudták tovább biztosítani, így a belvizek tartották addig, ameddig. Amikor a gyümölcsösöket elkezdték öntözni, az északon lévő erek elapadtak, és kezdett eltűnni a víz. Majd 2013-14-ben valahogy újra megjelent, és 2016-17-ben rengeteg víz lett itt – mondja. Érthetetlen, hogy tudott eltűnni innen ilyen rövid idő alatt.

Amikor 1981-ben két éven át kutatta a területet, kiderült, hogy nagyon jó állapotú víz volt a Kelebiai-tóban.

– Szabadka egyetlen vize volt, amit semmiféle szennyezés nem ért, mert az ipar, a nagyváros miatt minden tavunk eutrofizálódott, kivéve ezt. Néhány évvel ezelőtt is analizáltuk, egy mezotróp víz volt kiváló mutatókkal. Fantasztikus vízi élőhely volt ez még 2017-ben is.

Fajok százai éltek itt, most halott a terület

Hulló elmondja, hogy olyan élőhelytípus volt ez, mint a környékben sehol. Keskenylevelű gyékényes nádasnak nevezik, emellett volt még 12 növénytársulás: különböző hínártípusok, a part menti vegetációt pedig a sás jellemezte. A korábbi években kócsagok is költöttek itt, gémtelepet lehetett látni, a víz pedig tele volt tündérrózsával. Az úszó láp tele volt csíkhallal, ami védett faj. Az úszó lápok szinte teljesen eltűntek a Kárpát-medencéből, ez volt az utolsó menedékük akkor. A kétéltűek is mindig szaporodtak, fülemülesitke, barkós cinege is előfordult, igaz, mindkét faj most Ludason látható, de itt már nem. Réti tücsökmadár is fellelhető volt, s már csak ezek a fajok miatt is egy különleges státusa lehetett volna a tónak. Páratlanul gazdag volt itt a vízi rovarok világa is, a sok rence, ami egy húsevő vízi hínár, vízi bolhákat evett. A part szélén pedig zsákszámra szedték a csiperkegombát az emberek. A sakál csúcsragadozó lehet itt a mai napig, de kabasólyom, réti héja, ölyvek, vörös vércse most is látható itt egy a fán. A vizes élőhely mindig nagy vonzerő.

– Érdekes, hogy ezt a tavat nem nagyon kutatták. Nagyon gazdag volt a szitakötő-faunája is. 2016-ban 26 fajt mutattam ki ezen a területen. Sárga kárász úszkált akkor a tóban, és olyan fajok, amelyek korábban mindenfelé előfordultak, de végül itt találtak menedéket, hiszen minden vizes élőhelyünk szinte eltűnt. De hogy egy ilyen mély meder szinte teljesen kiszáradjon, felfoghatatlan. Miközben itt beszélgetünk, sármányokat hallok, pintyet, kenderikét, fácánt. De ez egy halott terület most.

 Megmenthető-e még a Kelebiai-tó?

Amikor arról érdeklődünk, van-e még remény, hogy itt megint madárcsicsergéstől és békabrekegéstől legyen hangos a környék, Hulló azt mondja, volt erre terv is. Érthetetlen, hogy miért nem léptek addig, amíg volt víz a tóban.

– A két folyót összekötve, mármint a Dunát és a Tiszát, lehetne vizet biztosítani a Homokháton, és abból a talajvizet is fenntartani. Kormányszinteken is esett erről szó, de hogy miért nem valósult meg soha, nem tudom. Mi itt 23-24 méterrel vagyunk magasabbak a Dunától és a Tiszától. A másik opció a bajai főcsatorna, de ez most egyáltalán nem téma az illetékesek körében. Kellene egy döntéshozó, egy kis politikai akarat, több rehabilitációs programot is gondoltam már rá írni. Komoly források lennének erre az uniós Life-projektekben, de mi ettől nagyon távol állunk most. A Ludasi-tavon a palicsi víz tartja életben az élőhelyet, ott nem a víz hiánya a probléma, hanem az iszap mennyisége. A vizes élőhelynek a lelke a víz, és ott tájrehabilitáció történik a vízi bivalyokkal és a szürkemarhákkal, és az nagyon jól működik. Ezt kellett volna itt is tenni még időben. Ott robbant az élővilág, de a tó többi részét  az iszap fojtja. A többi vizes élőhelyünk kiszáradt. Általánosságban elmondható, hogy nagyon rossz állapotban vannak a vizeink. Kibélelték a csatornákat fóliákkal, ahová sok víz érkezik a Tiszából, és érdekes módon ott is megjelent rengeteg szitakötő, és ezekben a mesterséges csatornákban szaporodnak, mert nem maradt más. Olyan beruházások, amelyekkel a vizes élőhelyeket többféle módon lehetne hasznosítani, nincsenek. Az kellene, hogy célként lebegjen a szemünk előtt, hogy maradjon az embernek, hisz gazdálkodik, rekreál, horgászik, úszik, a többi meg az élővilágé, hiszen ebből is van indirekt hasznunk. Sokkal többet ér egy természetes élővilág, mint egy mérgezett, steril terület, ami terem néhány évig, de aztán vége. Ha a vizes élőhelyekben akad elég víz, akkor az azt jelenti, hogy a földművesnek is van, vagyis az egész területnek. Tudtuk, hogy hogyan állnak a talajvizeink, hogy ez vár ránk, mégsem tettünk semmit.

 Tómó Margaréta