Talán emlékeznek még a mai fiatalok szüleik és nagyszüleik bátor tetteire. Tudják, mit cselekedtek, főleg a nők, de nem egyedül, férjeik és fiaik támogatásával 33 éve Kispiacon, majd rá két hétre a magyarkanizsai városháza előtt, amit a következő évben Oromhegyesen koronáztak meg? Amikor felemelt fejjel kiálltak a béke mellett, azaz a háború ellen. Igaz, mindez még nem volt elegendő, de 2000 októberében az ő támogatásukkal itt, a város utcáin együtt ünnepelhettük a diktatúra megdöntését is.

Aztán jött a feketeleves. Miután meggyilkolták a demokratikusan megválasztott miniszterelnököt, megnyílt az út a visszarendeződés előtt, ami 2010-et követően be is következett. Az azóta eltelt évekről csak annyit, a hatalom szinte napról napra erőszakosabb lett, aminek súlyát sokan nem tudták elviselni, ezért az elmúlt 14-15 év alatt egyre több fiatal és középkorú döntött úgy, elhagyja a szülőföldjét, majd kevesen az anyaországban, de annál többen Ausztriában, Németországban, Svájcban, Svédországban, de volt, aki máshol, például Kanadában kereste és találta meg az érvényesülését. Ennek eredménye a legutolsó népszámláláskor mutatkozott meg, hiszen csak Magyarkanizsa községben majd 10.000 fővel csökkent a lakosok száma. Az eltávozottak között megtalálhatók azok is, akik 1992-ben tettre kész fiatalokként fontos szerepet játszottak a polgári ellenállásban, és azok is, akik a tiltakozók gyermekeiként élték meg az akkori történéseket, de a szüleik és nagyszüleik által óhajtott változások helyett a már említett visszarendeződést kapták ajándékként a sorstól (sajnos ráadásul még ma sem látható a fény az alagút végén), emiatt pedig – szerintem érthetően – mindenből kiábrándultan elindultak meglelni azt, amit nálunk nem lehetett vagy nem létezett.

Időközben a politikai szervezetünkben, ami 31 évvel ezelőtt azért jött létre, hogy az itt élő magyarok érdekeit képviselje és védje, 2007-ben belső puccsal (meglehet az azt vezető egyén valamikori kumroveci „elvtársainak” hathatós segítségével) eltávolítottak az idők folyamán párttá vált szervezet éléről azt a jeles személyt (Kasza Józsefet), aki az első elnök (Csubela Ferenc) máig nem tisztázott halálát követően 12 évig vezette a szervezetet. Szinte azonnal bekövetkezett a változás, előbb szoros kapcsolatot alakítottak ki az újból hatalomra került Fidesszel, majd pedig ugyanezt megtették a visszarendeződés eredményeként hatalomra került radikálisokból átvedlett haladókkal, valamint a 90-es évek szocialista diktátorának utódaival, amit nemsokára még magasabb szintre emeltek, koalícióra léptek a szerbiai hatalmi pártokkal. Napjainkban már (Pásztor után Pásztor) a párt úgy cselekszik, hogy mindkét országban „hűbérese” a hatalmon lévőknek. Immár nem (nagyon) képviselik a vajdasági magyar nemzeti közösséget, ugyanis anyaországi támogatással kialakítottak valamilyen „kliensrendszert”, azoknak a polgároknak mindig „csurran-csöppen” valami, akik hűséget esküdtek nekik. Én, mint a néhai három kezdeményező – még élő – egyike bizton állítom, hogy a párt vezetői 2010-et követően nem tettek semmi mást, min tragikomédiaként újtaértelmezték Carlo Goldoni Két úr szolgája színpadi művét, így ma már a VMSZ elnevezés nem Vajdasági Magyar Szövetséget, hanem Vajdasági Magyar Szolgalelkűeket, míg a szerb megfelelő (SVM) sem Savez Vojvođanskih Mađara, hanem Sluge iz (redova) Vojvođanskih Mađara értelmet kapott, ezért pedig az egyszerű, „mezei” tagjait sajnálom csak!

Február elsején volt, hogy pont három hónapja döbbentek rá a fiatalok (főleg az egyetemisták) a hatalmon levők korrumpáltságára, amikor az újvidéki vasútállomás előtetője leomlott, és 15 személy (többségében fiatal) halálát okozta. Ezek a fiatalok nyitották fel az idősebbek szemét, mert akkor senki sem vállalta a felelősséget a történtekért (hozzátehetjük, még most, három hónappal később sem), majd pedig dokumentumok eltitkolásával és hamisításával szerették volna önmagukat tisztára mosni. Ráadásul a hatalom még ma is letartóztatásokkal, verőlegények (futballhuligánok) alkalmazásával, törvénytelen bebörtönzésekkel szeretné meggátolni az igazság kiderülését.

Így érthető, hogy most jött el az idő, hogy Magyarkanizsa lakosai ismét kezükbe vehetnék a sorsukat úgy, ahogyan utoljára 23-24 évvel ezelőtt már megcselekedték. Sajnos, a fenn található okok miatt (nem kívánok mérlegelni, közülük melyik a legfontosabb) igencsak vérszegény volt az ellenállás, az egyes megemlékezéseken csak kb. 20 személy jelent meg, a tanügyi munkások törvényes sztrájkját sem sikerült egyik iskolában sem megtartani (hiába hoztak arról érvényes és szakszervezeti döntést), a Magyar Nemzeti Tanács által támogatott, majd úgy megválasztott „behozatali igazgatók” –  hogy mindenki értse, egyik iskolában sem az adott településen vagy községben élő, megfelelő végzettségű tanárt nevezték ki igazgatónak, legenyhébb formában a község más településéről, míg a legtöbb esetben más községből való tanügyi munkás kapta a megbízást –, habár még hatáskörükbe sem tartozik, azokat betiltották. Mivel erről nem láttam semmilyen írásos döntést, még az is lehet, csak úgy, egyszerűen és élőszóban, de az is lehet, telefonon.

Hétfőn, február 3-án 16 órakor Magyarkanizsán megszervezik a 15 perces csendben történő megemlékezés mellett a tiltakozó sétát is a város utcáin. Megtörtént (nem a nép, mint az 1980-as években) a csodácska! Nem mondhatom, hogy kevés, de azt sem, hogy tömeges: összejött 150 ember, főleg fiatal. Kicsit felébredt Magyarkanizsa!

BALLA Lajoš