Amióta „feltalálták” a többpártrendszert, a mindenkori ellenzék, természeténél és ambíciójánál fogva, a hatalmon levők megbuktatására törekedik. A módszerek igen választékosak, de leginkább Kopeczky László néhai humoristánk megfogalmazása fedi a teljes igazságot, miszerint nem „a cél szentesíti az eszközt”, hanem: „A cél eszközösíti a szenteket!” Ennek napjainkban is tanúi lehetünk határon innen és túl.

A minden jó ízlés és kulturált viselkedés határait túllépő mocskolódást különösen Magyarországon tapasztalhatjuk. Még hallgatni vagy olvasni is gyomorforgató, ahogyan a tizenegy évvel ezelőtt csúfos vereséget szenvedett pártok támadják Orbánékat. Persze, az utóbbiakat sem kell félteni, ha a másik fél lejáratásáról van szó, de ők igyekeznek a kelleténél is jobban hangsúlyozni az általuk elért és vitathatatlan eredményeket.

Némileg más a helyzet Szerbiában. Lehet, hogy az ellenzék túlzott elaprózottsága, erőtlensége, ötlettelensége és ügyetlensége az oka, vagy pedig az, hogy igyekszik a korábbiakhoz képest magasabb kultúrszintre emelni a Vučićék elleni támadásokat, de tény, hogy a „megszokottnál” kevesebb mocskolódást hallani. Azzal az ellenzék tagjai és nyilván a polgárok egy jelentős része is egyetért, hogy a jelenlegi nómenklatúra leváltása igencsak esedékes, de eleddig senki sem tudott egy olyan embert felmutatni, aki a tavaszra várható választáskor méltó ellenfele lenne a személyi kultusz kialakításában immár Jugoszlávia örökös elnökéhez erősen közelítő mostani személynek.

A látszat azonban akár csalóka is lehet, hiszen huszonnégy évvel ezelőtt, tehát három évvel a politikai félfordulatot megelőzően aligha akadt Szerbiában valaki, aki bátran merte volna állítani, hogy megtörhető Slobodan Milošević hatalma. Pedig akkor már a diktátor nevéhez fűződött néhány csúfosan elveszített háború, és a polgárok életszínvonala is a béka feneke alatt volt kereshető.

Ha emlékezetünk nem csal, akkoriban kezdett alakul(gat)ni a DOS, vagyis a Szerbiai Demokratikus Ellenzék, amelynek a tragikus véget ért Zoran Đinđić volt a vezéralakja. Ő is tudta, hogy személye igen kevés Milošević megdöntéséhez. Ezért olyan személyt kerestek, aki elfogadhatónak számított, elsősorban az éveken keresztül szélsőséges nacionalizmussal feltüzelt emberek számára is „kedves” volt. Az eredményt ismerjük. Az akkori szocialisták és radikálisok összefogása (milyen ismerős ez az összetétel!) nem hozta meg az eredményt. Mi több a brutális választási csalások sem hozták ki az örökös elnökségre pályázó požarevaci születésű diktátort győztesnek. Őt, gyakorlatilag, a spontánnak nem nevezhető és a sok nélkülözéstől megcsömörlött népharag söpörte el.

Jelenleg azonban merőben más a helyzet. Az akkori állapotokhoz képest viszonylag jól élünk. Sőt, ha csak a politikai csúcs nyilatkozataira hagyatkozunk, akár azt is mondhatjuk, hogy dübörög a gazdaság. Ez, persze, csak részben igaz, hiszen a növekvő fizetések és nyugdíjak mellett arról is tájékozódni kellene, hogy mire elég egy család havi bevétele. A közüzemi szolgáltatások és az élelmiszerek ára (is) suttyomban ugyan, de folyamatosan emelkedik. Az emberek ámítása azonban egyelőre ellensúlyozza a hétköznapi gondokat. Az államelnök ugyanis fáradságot nem ismerve járja a terepet, s ahol megjelenik, általában alapkőletételnél vagy gyáravatónál, két kézzel szórja az adott környezetet érintő ígéreteit. Itt 25, amott 30 milliós, hamarosan bekövetkező beruházásokról beszél. Az természetes, hogy az ígéretei szinte kizárólag olyasmikről szólnak, amik közvetlenül érintenék a meglátogatott környezetet. Utak, csatornahálózat, egészséges ivóvíz…

A leghatásosabb viszont olyasmit hangoztatni, ami már elkészült. Ezekkel kapcsolatban azonban számos nyitott kérdés maradt. Elsősorban a beruházások végrehajtását megelőző törvényes kötelezettségekre kellene rávilágítani, de az uralkodó párt és a koalíciós partnerek már régen maguk alá gyűrték a tömegtájékoztatási eszközöket, ezért aligha akad újságíró, aki feltenne az elnöknek néhány kellemetlen kérdést.

Az így elkendőzött témák – mint például: Honnan tudja, hogy mennyibe fog kerülni egy tőkeértékű beruházás? Kik lesznek a kivitelezők? Mikor és hol jelennek meg az erre vonatkozó pályázatok?  – igen rövid idő alatt feledésbe merülnek, és utólag sem teszi senki szóvá az ügyet. Egyébként is ki merné?!

A jelenlegi rezsim leváltására vonatkozó, eleve vesztésre ítélt ötletek még meg sem születtek az ellenzéki pártok vezetőinek fejében. Egyes politikai elemzők csupán addig jutottak el, hogy kellene egy most még makulátlan múlttal rendelkező politikus, aki elfogadható lenne a polgárok számára. Ilyen azonban nincs. Arról nem is szólva, hogy hasonló „csatakiáltással” tették annak idején listára Koštunicát is, akinek sikerült legyőznie Miloševićet, de utólag kiderült, hogy ő sem jobb a Deákné vásznánál.

Most is akad (ön)jelölt, de az erre vonatkozó nyilatkozata felér a hónap viccével. Aleksandar Vulin, a kiszuperált katonajelölt, aki politikai pályafutását Mira Marković árnyékaként, mint a JUL (Jugoslovenska Udružena Levica = Jugoszláv Egyesült Baloldal) kádere kezdte, de amikor a főnöknője felett gyülekezni kezdtek a felhők, a természet törvényénél fogva az „árnyék” is eltűnt mellőle.

Nos ez a volt védelmi, jelenlegi rendőrminiszter nemrégen kijelentette, hogy ha Vučić nem indul a tavaszi elnökválasztáson, akkor ő jelölteti magát.

Amennyiben ezt az aprócska „közjátékot” leszámítjuk, és ismerve az ellenzékben politizálgató személyeket, okkal tehető fel a kérdés, hogy ki léphet porondra.

Apropó, porond! A budapesti Nagycirkusz porondján 1933-ban egy Eötvös Gábor nevű, mindössze tizenkét éves gyerek lépett fel, akiből később világhírű zenebohóc lett. Az ő száma volt, amikor elvették tőle a hangszerét, diadalmasan felkiáltott: Van mááásik!

Hát, Szerbiában aligha van mááásik.

BOTH Mihály