Ebben az egyre inkább ellélektelenített, elszellemtelenített, csak a pillanat igényét kiszolgáló anyagelvű világban élve bizony gyakran elbizonytalanodom szűkebb pátriánk, de az egész emberiség jövőbeli földi léte körülményei alakulásával kapcsolatban. Az az irány ugyanis, amely felé most halad a világmindenségnek ez a kis szeglete, nem kecsegtet semmi jóval: szembemegy az egyetemes kozmikus törvények vezérelte és szabályozta, zavartalan működést biztosító folyamatokkal.

Minden embernek, aki valóban aggódik gyermekei sorsa miatt ezen a bolygón, David Attenborough 2020-ban, magyar nyelven is megjelent könyvét ajánlom figyelmébe. Az Egy élet a bolygónkon című kiadvány – ahogyan az alcímben olvasható – egy, a Föld jövőjére vonatkozó elborzasztó látomás is egyben arra az esetre, ha nem változtatunk az eddigi természetromboló gyakorlatunkon. Ugyanakkor segélykérés: alakítsuk újjá az emberiség fejlődésének irányát, mert csak akkor válhatunk olyan fajjá, „mely összhangban él az eleven környezettel /…/. A következő néhány évtizedben utoljára lesz lehetőségünk arra, hogy szilárd és tartós otthont alakítsunk ki magunknak, és visszahozzuk azt a gazdag, egészséges és csodálatos világot, amit hajdani őseinktől örököltünk. A tét a jövőnk ezen a bolygón, az egyetlenen, amelyről biztosan tudjuk, hogy életet hordoz.” (255. o.)

Ez a segélykérésnek beillő tényfeltáró könyv azt is bemutatja, mi fog rövid időn belül bekövetkezni, ha nem módosítunk eddigi nagymértékű pusztítást, roncsolást előidéző magatartásunkon. Hozzáállásunk ugyanis az utóbbi időkben kialakított társadalmi viszonyaink tekintetében teljes mértékben azonos a természethez való magatartásunkban eluralkodott felelőtlen és egyszersmind mérhetetlen züllesztést előidéző történésekkel, hiszen Isten helyét az anyagiasság, a pénz bálványa foglalta el, virtuális hatalmat biztosítva mindazoknak, akik a mulandóságra ítélt, a testtudatra redukált, csak a pillanatra fokuszáló létezés illúziójába  gabalyodtak/gabalyodnak, és nap mint nap meggyalázták/meggyalázzák az ember Isten képére teremtettségének szentségét, egyidejűleg létrehozva a névtelen, arctalan, könnyen manipulálható, identitását elvesztő tömegembert.

Az emberek viselkedését ma egyre inkább ez a gyökértelenítést generáló állapot befolyásolja, alakítja. A lényeges dolgok megélését ellehetetlenítő folyamatokban a tartalmatlan és dagályos butítást generáló jelszavakat, és nem a valóság- és igazságalapú tényeket ismerheti meg a kisember a médiavilág többségének a tolmácsolásában. A mindennapi tapasztalat bizonyítja, hogy két pólusra, egyetlenegy szabályra csupaszított, szelektív világban élünk: aki nincs velünk, az ellenünk van! A normális helyét az abnormális uralja immár. Ember legyen a talpán, aki az ilyen áldatlan helyzettel képes megbirkózni!

Az előbb elmondottakért van az, hogy én az ellenállásba elfáradtak helyett a felnövő generációkra vetem „vigyázó szemeimet”, mert igaz, hogy az én holnapom napjai meg vannak számlálva, azonban nem tartozom azokhoz, akiknek álláspontja „az utánam az özönvíz”.

Szeretném hinni, hogy van jövője a most felnövekvő generációknak. Szeretném hinni, hogy a jelenlegi elembertelenítés nem darálja be tenni akarásuk vágyát abba a gerinctelen, miazmás göngyölegbe, amelyből kizsigerelték az ember teremtésben kapott méltóságát. És szeretném hinni, hogy a földi létezés számukra is a végtelen lehetőségek tartalomgazdag megvalósulását teszi majd elérhetővé. Ezért örülök minden olyan, fiatalokkal való találkozásnak, melyben részükről megtapasztalhatom az előítéletek nélküli nyitottságot a múlt és a jelen irányába.

Március 10-én Törökkanizsán a húsz éve elhunyt Romhányi Ibire emlékeztünk a városi könyvtárban. Nem sok tájékoztatási eszköz adta hírét ennek az eseménynek, hiszen nem disznótoros fesztiválról volt szó! Csak a vajdasági magyar hivatásos színjátszás egyszeri és megismételhetetlen tüneményéről, aki úgy tűnik, az idő múltával mégiscsak tud példaképpé nemesedni néhány fiatal színésznövendék számára.

Az újvidéki Művészeti Akadémián Góli Kornélia a többi között a színháztörténetünket is tanítja. A növendékek egy-egy választott magyar színészről készíthetnek beszámolót. A harmadéves Kőműves Csaba Bencének a felejthetetlen Alízt, Ljubov Andrejevnát, Vizynét alakító Romhányi Ibire esett a választása. Hogy miért, azt mondta el a hallgatóságnak a könyvtári megemlékezésen. Meg azt, hogy búvárkodásának eredménye az lett, miszerint arra a felismerésre jutott – amiben pályaválasztáskor még nem volt biztos –, hogy igenis érdemes itt is, ebben a mi kis közösségünkben a színészi pályát választani. Az egykori rendkívüli sikereket felmutató gazdag múlt mintaképül szolgálhat arra vonatkozóan, hogy miként válhatnak valóra álmaink. Mert ahogyan Petőfi is üzeni, „Az álmok nem hazudnak”.

Jómagam arra a megállapításra jutottam, hogy az elhallgatott, eltiport értékrendek előbb vagy utóbb, de utat találnak a jobb sorsra érdemes fiatalokhoz, s bátorításképpen segítik őket abban, hogy ha kell, a körülmények ellenére is a valós értékek mentén alakítsák ki, erősítsék meg önazonosságtudatuk pilléreit. Merjenek nagyot álmodni. Mert csak így lesznek, ha kell, a pillanatnyi kedvezőtlen állapotok/adottságok ellenére értékteremtő és hasznos, hitelt érdemlően önmegvalósító tagjai annak a társadalomnak, melyben helyet kaptak a teremtésben.

Van tehát remény. Mert példaértékű az is – kis hazánkban nem sok ilyen helység van –, ahogyan Törökkanizsa megbecsüli és őrzi Romhányi Ibi emlékét. Neki nem kellett 125 évet várnia arra, hogy domborműves emléktábla díszítse a szülői házát!

KÁICH Katalin