Ámbár Pásztor Bálint, aki egyszeriben szigorú nyelvőrré avanzsált, magyartalannak tartja és kifogásolja az olyan szavak használatát, mint a „pumpálj” meg a „dinsztelj”, én mint tanár és műfordító az ellenkező véleményen vagyok: a vajdasági magyarok dicséretére válik, ha elsajátítják ezeket a szerb fiatalok által bevetett és szárnyra kelt igéket. Ha pedig doktor lennék, akkor átlátnék a szitán, és észrevenném, hogy e mögött a hirtelen támad nyelvőrködés mögött megbújik a kisördög, mely azt súgja a mi botcsinálta vezetőnknek, hogy egy pillanatra se csökkenjen markának szorítása a jogarpálcán, és továbbra is simuljon hozzá az ő Vučićához. Mert hát Vučić nélkül ő kicsoda? Avagy a másik párja, Orbán nélkül? Autonóm ember vajon? Ezek hárman folyamatosan lapogatják egymás vállát, ezt nevezik politikának, pedig az igazi politika most az utcákon és az utakon zajlik.
*
Az ilyen népvezérek általában nem szokták észrevenni, hogy mi történik a nép körében, hogy hogyan él a nép. Hülyének nézik a népet, mint a szerb elnök, amikor elment meglátogatni valahol egy kommunális vállalat dolgozóit, és nejlonzacskóban pljeskavicát vitt a munkásoknak. Vagy amikor vasalt kötényben pózolt a kamerák előtt, mint aki olyan vajszívű ember, hogy nekiáll szendvicset kenegetni a parasztoknak.
Azt kellene valahogy megértetnünk az ilyen népvezérekkel, hogy a nép nem annyira rövid eszű, mint vélik. Az egyetemisták ezért „pumpálnak”, hogy fölébresszék a népet (saját magukat is beleértve), és jelezzék országnak-világnak, hogy tudjuk, mi az ábra, tudjuk, hogy minek a fedőszava nálatok a „demokrácia”, és hogy a ti patriotizmusotok mit takar. Mert nagy hazafinak mutatja magát Vučić is, meg Orbán is, az egyik szerbeskedik, a másik magyarkodik, miközben a „szerb” és a „magyar” szavak értékét külföldi bankokban biztonságba helyezett valutában mérik.
*
Az egyetemisták olyan erőteljesen pumpálnak, hogy immár Budapesten (ahol Karácsony Gergely polgármester szívélyesen üdvözölte őket), Münchenen és Ulmon keresztül közel vannak Strasbourghoz (kedden érnek oda), ahol elő akarják terjeszteni a saját meglátásaikat arról, hogy mi a nagy helyzet politikai tekintetben Szerbiában, Vajdaságban, és egyáltalán. El akarják szépen mondani, hogy mire használják a „demokrácia” szót erre tájt azok, akik kvázi a letéteményesei. El fogják mondani a követeléseiket, egyenesen, közérthetőn, több nyelven. Alighanem ők nagyobb nyelvvédők, mint Pásztor Bálint, aki tart a „dinszteléstől”.
*
A haladók félnek, ezért fenyegetődznek és támadnak. Pedig nem a népharag kiált, az egyetemisták és az őket támogató, segítő polgárok nem hatalomra törnek, nem akarnak forradalmat, hanem azt akarják, hogy elősegíthessék az élhető életet szegény tájainkon. A diákok vidámak, életerősek, kitűnően megy nekik a pumpálás. Azt akarják, hogy ne ez a régi, levizsgázott és megbukott gárda vezesse az országot, hanem újuljon meg Szerbia, árassza el az országot a friss levegő, mint ezeken a kora tavaszi napokon, tisztuljon meg a közélet. Lennének a vezető politikusok is feleannyira kreatívak és szellemesek, mint ők! A merevségük páncél, amivel nem a közérdeket, hanem kizárólag önmagukat, az üzleteiket, a gazdagságukat védik.
Ha nem hisznek nekem, a kis újságírónak, idézem önöknek Grigorije pravoszláv püspök köszöntő szavait, aki elutazott Münchenbe, és az ottani diaszpórával együtt tárt karokkal fogadta a bringásokat. Azt mondta róluk, fordítom: „Azt hiszem, a bátorságuk igazságszeretetből és szabadságvágyból fakad, és a szó valódi értelmében vett demokráciáért harcolnak. A mód, ahogy harcolnak, magasrendű és fenséges. Az egyetemisták nem csak Szerbia, hanem az egész Európa avantgárdja.”
*
Miközben a diákok és velük együtt a bennük a jövőt látó civilek pumpálnak, dinsztelnek és tekernek, nagyszerű, buliszerű gyűléseket tartanak különböző városokban, aközben a haladók buszok százaival szállítják a híveiket, szolgáikat, csatlósaikat vagy a mit sem értő, bármire rávehető szerencsétleneket Belgrádba, a „kontramítingre”, amelynek az a jelszava, hogy „Nem adjuk Szerbiát” (Ne damo Srbiju), ami nyelvileg igencsak árulkodó, mert hisz ezek szerint Vučić és a haladók krémje magáénak tekinti Szerbiát, és nem akarja kiereszteni a markából. Ez az ország az enyém, nem adom oda – ami óvodás színvonal. Elnézést, nem szeretném megsérteni az óvodásokat, akiket hamar megtanít az anyjuk arra, hogy fékezzék meg birtoklási ösztönüket.
A haladók szimbólum a fejek fölé feszített kétszáz méteres szerb zászló volt tegnap, hogy az eget se lehessen látni tőle, az egyetemistáké pedig a Novi Pazar-i gyülekezésen a szabadjára eresztett, a kék égbe röpülő fehér galamb. Miközben Vučić „terrorról” beszél a békét, szolidaritás, szeretetet terjesztő diákok kapcsán – ami nemcsak abszurdum, hanem történelemhamisítás élő adásban –, ezek a fiatalok vidáman ugrabugrálnak, örülnek egymásnak, szerbek a bosnyákoknak és fordítva, és valami egész másban gondolkodnak, mint az óriásira puffasztott szerb zászló. A hatalom az, amely letartóztatásokkal és egyéb megtorló intézkedésekkel fenyeget.
*
Ma vasárnap van, szép tavaszi nap, én sem pumpálok tovább, inkább elmegyek biciklizni, s közben szurkolok a tekerő diákoknak, akik már úton vannak, hogy ma estére szerencsésen megérkezzenek Ulmból Stuttgartba. Ismét száz kilométer vár rájuk. Közben a Hollandiában élő diaszpórából is elindultak a bringások Strasbourgba, és csatlakozni fognak hozzájuk a Belgiumban és Luxembourgban élő szerb diaszpóra tagjai is.
Meglehet, a nagyvilágban élő szerbek, magyarok közül sokan haza szeretnének jönni és itthon dolgozni, építkezni. De nem ebbe, hanem egy másik Szerbiába, egy másmilyen Vajdaságba.
RADICS Viktória
