Az óbecsei Teleki Júlia megírta a délvidéki vérengzésekről szóló utolsó, kiadásra váró könyvét

Teleki Júlia sorsát a csúrogi magyarok tragédiája határozta meg. Évtizedeken át küzdött az igazságért, a kollektív bűnösség eltörléséért és a tömegsírok méltó megjelöléséért. Teleki Júlia decemberben ünnepelte a nyolcvanadik születésnapját, és őszre lesz nyolcvan éve annak, hogy vidékünkön magyarok százai lettek áldozatai az esztelen bosszúnak. Óbecsei otthonában fogadott bennünket.

Tíz hónapos volt, amikor az édesapját ártatlanul kivégezték.  Hogyan szerzett tudomást a történtekről?

– 1944 őszén összeszedték a magyar férfiakat Csúrogon, bezárták, majd két hét után kivégezték őket. A 13 éves nővérem hordta az ebédet az édesapámnak, azt mondták neki az utolsó napon, már nem éhes az apád. Akkor látta, hogy kocsik fordultak ki a községháza udvaráról, kezek, lábak lógtak le róluk, az aljukról csorgott le a vér… A halottakat a falu szélén lévő dögtemetőben földelték el. Aztán január 23-án bejött hozzánk egy 15 éves gyerek puskával a vállán, azt mondta, hagyjuk el a házat, mert ha nem, lelövöldöz bennünket. Én egy éves voltam, arra sem volt időnk, hogy rendesen felöltözzünk, pedig azon a reggelen -20 fok volt, és térdig érő hó – az első áldozat egy kisbaba volt, aki az az édesanyja karjában halt. A járeki táborban voltunk öt, majd Gajdobrán három hónapot, éhezünk, sokan ott meg is haltak. Én is megbetegedtem, feladták rám az utolsó kenetet is. Nyolc hónap után azzal engedtek ki bennünket, hogy haza nem mehetünk többé. Az idősebb testvéreim béresnek álltak, hogy legyen hol lehajtanunk a fejünket. Tanyáról tanyára mentünk, végül Péterrévére kerültünk. Még melegedni is a szomszédba mentünk, ilyenkor anya elmesélte, hogy honnan jöttünk, mi történt az apámmal, így ismertem meg a történetünket. Az iskolában viszont mást tanítottak. Jött október 8., amikor az iskolában a felszabadulást kellett ünnepelni, de édesanyám azt mondta, nem mehetsz iskolába, apádat ők végezték ki, neked ez nem lehet ünnep. Úgy éreztem, igaza van.

1992 és 1996, illetve 2000 és 2004 között önkormányzati és tartományi képviselő is volt. Fel is emelte a hangját a háború ellen, és a csúrogi magyar áldozatokért is kiállt. 

– Amikor kitört a háború, sokat írtam ellene: az egyik fiam katona, a másik tartalékos volt. Ekkor éreztem át, hogy miként lehetett az én anyámnak annyi ereje, amikor ott maradt négy gyerekkel özvegyen, semmi nélkül. Nekem is azért volt erőm, hogy őket megmentsem, pedig többször is megfenyegettek. 1994-ben írásos engedélyt kértem, hogy az 50 éves évfordulón kimehessünk Csúrogra megemlékezni az áldozatokról, de azt a hivatalos választ kaptam, hogy nem lehet, mert a történészek még nem dolgozták föl az akkori eseményeket. Ekkor döntöttem el: ha ők nem, majd én feldolgozom. Rádióban, újságokban kerestem túlélőket, tanúkat, és sokan jelentkeztek, hogy megosszák velem a történetüket. De akkor, 1994-ben az elutasítás ellenére többen mégis kimentünk Csúrogra. Borzasztó érzés volt ott állni, ahol elföldelték az áldozatokat. Fakeresztet állítottunk, az volt rajta: „Apáink emlékére”. Pár nap múlva összetörték, vittünk másikat, így ment ez 18 éven át. Volt kőből készült emléktábla is, azt is szétverték.

Az Ön családját 2011-ben rehabilitálták. 

– Ekkorra már nem volt, aki velem örülhetett volna, mert addigra meghalt az édesanyám és a testvéreim is. A szerbiai törvényhozásban 2014-ben született meg az a rendelet, amely eltörölte a Csúrog, Zsablya és Mozsor település magyar lakosságának kollektív bűnösségét kimondó jogszabályt. Sajnos a hivatalos bocsánatkérés egyelőre elmaradt.

2013-ban adták át az ártatlan áldozatok emlékére emelt csúrogi emlékművet. Hogyan értékeli ezt a pillanatot, és van-e Önben még valamiért hiányérzet?

– A megbékélés napját hirdették meg először. Egy újságíró kérdezte, mit szólok én ehhez? Azt mondtam, akkor lesz igazi megbékélés, ha Tomislav Nikolić államfő fejet hajt az áldozataink előtt. Mit ad Isten? Csúrogon Áder János magyar államfővel közösen hajtott fejet az előtt a maradandó emlékmű előtt, amiért én annyit küzdöttem. Ott voltak a gárdisták is – olyan volt, mintha katonai tiszteletadás történt volna az apáink emlékére. De nem elég a főhajtás. A szerb parlamentben a mai napig nem történt meg a bocsánatkérés, és ez Csúrogon is elmaradt. A vajdasági diákok részvételét is hiányolom a megemlékezésekről. Engem magyarországi egyetemekre is hívnak előadást tartani, itthon viszont alig hívnak az iskolákba. Mintha még mindig félnének a tanárok…

Négy könyve is megjelent az 1944-45-ös eseményekről. Vannak-e még tervei ezzel kapcsolatosan?

– Visszatekintés a múltba címmel jelent meg a csúrogi eseményekről írt első könyvem. Sokan kerestek meg ezután, hogy írjak még az akkoriban történtekről, ebből lett a Hol vannak a sírok? A harmadik lett a Keresem az apám sírját, a negyedik a Göröngyös utakon. Az utolsó könyvemet is megírtam Velünk élő történelem címmel. Ebben is benne van sok minden, ami az előzőekben, kiegészítve a Magyarországon megtartott előadásaim szövegével. Ez a könyv kiadásra vár, egyelőre nincs rá pénz.  Írni már nem akarok, de személyes találkozókon szívesen részt veszek, és örömmel tartok előadásokat is. Sok olyan dolgot kell még kimondanom, ami bennem van. Nem a bosszúvágy hajt, hanem azt szeretném, hogy a szerb és magyar gyerekek is, sőt a tanítók, tanárok is megismerjék a történelemnek ezt a részét. Csúrogon az iskola falán egy táblán fel vannak sorolva a magyar fasiszták szerb áldozatai, de a szerb partizánok magyar áldozatai sehol nincsenek feltüntetve. Addig, amíg a szerb diákok csak ezt látják, nekik mi mindig fasiszták maradunk. Ha elfogadjuk egymás áldozatait és egymás kultúráját, akkor talán békében élhetünk.

@sz = FEHÉR Rózsa