Veszélyes üzem

A másfél évnyi távoktatást követő kezdeti megkönnyebbülés és a „Végre!” jóleső érzése után mindenki alig titkolt aggodalommal várta a jelenléti oktatás visszaállítását – a kezdeti megnyugvást követően ugyanis várható volt, hogy a korábban meglévő problémák újult erővel törnek a felszínre az iskolákban.

Most elsősorban a diákok (és felnőttek) biztonságát veszélyeztető körülményekre és az iskolai erőszak különféle formáinak újjáéledésére gondolunk, amelyek a távoktatás során részben visszaszorultak, részben a helyszíneik tevődtek át, részben pedig kevésbé „látványos” formában (például a virtuális térben) zajlottak.

Pedig a járvány kezdetén a még regnáló Mladen Šarčević oktatási miniszter nem kevés büszkeséggel könyvelte el az oktatásirányítás sikereként, hogy a távoktatás bevezetésével megszűnt az iskolai erőszak. Hát hogy ne szűnt volna meg, ha hónapokon át üresen kongtak az iskolák!

A gondok újra lendületbe jöttek

A tanévkezdést követő kezdeti bizakodás után fokozódott a közvélemény figyelme az oktatás iránt, de elsősorban a járványra és az „oktatási szemafor” hirtelen jött változásaira irányult. Ezekkel együtt gyorsan lendületbe jöttek a korábbi folyamatok is, de sikerült a fő probléma takarásába húzódniuk.

A múlt héten a tanárhiány és/vagy -felesleg kérdésével foglalkoztunk, most pedig a gyermekek (és felnőttek) biztonságával szeretnénk, mert amennyire az első megnehezíti és bizonytalanná teszi az iskolai munka zavartalanságát, legalább annyira aláássa a nyugodt munkalégkört a másik. A későbbiekben alkalomadtán szót ejtünk egyéb neuralgikus kérdésekről is, és bizakodva várjuk, hogy végre-valahára hiteles és valós, a közmegelégedést és a termékeny iskolai légkört híven szolgáló körülményekről írhassunk.

Önveszélyes kihívások

Az utóbbi években rengeteget lehet hallani és olvasni a közösségi oldalakon terjedő veszélyes hóbortokról. Az általában kihívásnak titulált és a talmi dicsőség ígéretével kecsegtető „bevállalások” főképp a kamaszok körében terjednek, hiszen ez a nemzedék próbálja leginkább feszegetni a saját korlátait, és ezért súlyos, akár tragédiába torkolló kockázatot is vállalni. A jelenség szorosan összefügg a világháló kínálta lehetőségekkel és a kommunikáció hihetetlen felgyorsulásával, általa pedig a remélt dicsőség „világméretűvé” válásával.

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy a belgrádi általános iskolások körében szeptember dereka táján terjedni kezdett egy kockázatos próbatétel. A „kihívottnak” az a „feladata”, hogy a nagyváros valamelyik forgalmas utcájában kifeküdjön az úttestre, majd, ha jármű érkezik – minél később, de még időben –, felpattanjon, és elugorjon előle. Társai mobiltelefonon rögzítik „teljesítményt”, és aki hosszabb ideig kitart az úttesten, azaz minél később ugrik el a jármű elől, azt illeti a nagyobb dicsőség.

Csodával határos módon eddig még nem történt tragédia, de a kérdés kapcsán megszólaló szakemberek rezignáltságát aggasztónak is érezhetnénk. A Blic napilapnak nyilatkozó pszichológus szerint a jelenség „a szülők és a tágabb közösség, valamint gyermekek közötti kommunikáció problémájának következménye”, míg egy ismert ideg- és elmegyógyász szerint „olyan világban élünk, ahol az emberélet keveset ér, a lényeg pedig, hogy mindenáron más legyél a többieknél, még ha ez butaság is”. Szerinte ezért a felnőtteket terheli a felelősség, mert a társadalmi értékrend elferdült, maga a rendszer pedig hatástalan és érdektelen, így egyre több dolog a családra hárul, amelyre egyébként is hatalmas nyomás nehezedik.

Tévedünk viszont, ha azt hisszük, hogy e veszélyes trendek csak a közösségi hálókon terjedő hóbortokkal hozhatók ok-okozati összefüggésbe. Hasonló esetek – igaz, jóval kisebb számban – korábban, még a mobiltelefonok és az internet széles körű elterjedése előtt is megtörténtek. Óbecsén például másfél évtizede tragédiába torkollott egy, a mostani belgrádihoz nagyon hasonló gyermekhóbort. Az iskolából hazafelé igyekvő gyerekek veszélyes „játékkal” próbáltak izgalmas élményeket szerezni maguknak: az út mellett haladva kivárták, hogy egy érkező jármű egészen közel kerüljön hozzájuk, majd váratlanul az úttestre ugrottak, és megpróbáltak átszaladni előtte. Többeknek hajszálon múlott az élete, de sikerült, egy negyedikes kislánynak nem. Őt elsodorta a jármű, és életét vesztette. A helyszínen ma is áll a megdöbbentő mementó az áldozat fényképével.

A végzetes kapufa

Az iskola, sajnos, veszélyes üzem, ennek megrázó példáival naponta találkozunk. A veszélyforrások sora végeláthatatlan. Van azonban egy eszköz, amely a legtöbb és legsúlyosabb balesetet okozza: a sportpályák és tornatermek mozgatható kézilabdakapuja. A fémből és fából készült szerkezet súlya akár másfél mázsa is lehet, hiszen használat közben stabilan kell állnia. A legtöbb pálya (a tornatermiek főképp) több rendeltetésű, így a kaput nem nagyon lehet rögzíteni, mert gyakran félre kell húzni. Ugyanakkor – különösen, ha rákapaszkodnak – könnyen előrebukik, és súlyos tragédiákat okozhat. Szeptemberben a boszniai Travnik környékén ért halálos baleset egy diákot a tornateremben, de végzetes baleset történt korábban a vajdasági Đurđevo településen, Belgrádban, Knjaževacon és más településeken is, sőt, az egyik újvidéki belvárosi általános iskolában is, szerencsére ott csak könnyebb sérüléseket okozott.

Mind a fentebbi veszélyes hóbortok, mind a sportpályákon vagy másutt történő iskolai balesetek többségében fontos szerepet játszik az úgynevezett „sértetti közrehatás”, azaz a baleset bekövetkezéséhez nagyban hozzájárul az áldozat magatartása (magyarán: olyan cselekménye, ami a balesethez vezet). Ez egyrészt nem teszi meg nem történtté az esetet, másrészt pedig a jelenlegi jogi környezet a gyermekeket ért baleseteknél mindig valaki mulasztását vizsgálja. Így az óbecsei balesetben vétkesnek kimondott sofőr börtönbüntetést kapott, a travniki eset miatt pedig valószínűleg az iskola igazgatója és a testnevelő tanár számolhat súlyos következményekkel. Még akkor is, ha közvetlenül semmivel nem járultak hozzá a tragédia bekövetkezéséhez.

BERETKA Ferenc