Nem hiszem, hogy sok országban van olyan állami, vallásban olyan vallási ünnep, melynek pontos eredetét nem ismerik. Az ünnep szó eredetét is ismerjük: a régi magyar idnap szóból származik, ami szent napot jelent. Itt azután megáll a tudomány, mert a szent nap fogalma az ősi időkben valamilyen kiemelkedő, ünnepi eseményre vagy szertartásra utalhatott. De ne bonyolódjunk bele az etimológiai magyarázkodásba – nem szófejtéssel akarunk foglalkozni, hanem mindennapjaink kor- és sorsformáló jelenségeivel. Így jutottunk el Vid (vagy Vitus) ünnepéig, amelyet június 28-án ünnepeltek a szerb és a bolgár ortodox hívők. Itt, nálunk ez a nap nemcsak vallási, hanem állami ünnep is. Mivel nem munkaszüneti nap, nem sok emberben tudatosodott, hogy a múlt hónap végén állami ünnep is volt.

Vid napja (Vidovdan) az egyik feltevés szerint Szvetovid szláv pogány isten ünnepének átvitele napjaink egyes keleti kereszténységeibe (ő volt a bőség meg a háború istene, a szerbeknél főisten). Vannak más elméletek is, de bízzuk az igazság meglelését szakavatottabbakra, hozzáértőbbekre, a vallástudomány jeleseire. Minket az idén csak az érdekelt, mit hoz az itt élőknek Vid napja, hiszen korábban számos olyan eseményt jelentettek be mindennapjaink irányitói, amelyek méltán tartottak igényt a figyelmünkre. Államunk vezetője például azt a tanulmányt, melyben megírja, hogyan törte le, tette tehetetlenné és lehetetlenné a színes forradalmat Szerbiában.

Kell-e Európa?

Az általa meg követői által hazaárulóknak, külföldi bérenceknek, blokádemelőknek, később csak nemes egyszerűséggel terroristáknak, nemzeti szocialistáknak (náciknak) nevezett diákok, tehát a zendülő egyetemisták nagy tiltakozásokat jeleztek már hetekkel június 28-a előtt. Céljuk a fejlett világhoz való felsorakozás, a demokráciába meg a jogállamba vetett hit kialakítása és megerősítése, a működő társadalmi rendszer és a fenntartható rend megteremtése, a biztonság és az élhető élet érzésének kialakítása és az annak megőrzésébe vetett hit – egyszerűbben az Európában többé-kevésbé már gyakorolt értékek meghonosítása Szerbiában. Látjuk már huzamosabb ideje, hogy az EU-tagság és annak előnyei, azok megteremtése nem egyszerű feladat, és már az sem biztos, hogy ez politikai cél, mert ha az lenne, akkor az emberek tudatára másképpen próbálnának hatni. A tudat ugyanis nagyon is befolyásolható. Ezért csak politikai szándékot láthatunk azok mögött a hírek mögött, melyek szerint a szerbiai polgárok többsége nem akar az unió tagja lenni. A Lidington Research közvélemény-kutatási iroda június derekán közzétett adatai szerint egy referendum esetén a polgárok 52 százaléka az uniós tagság ellen szavazna. Azok száma, akik biztosan az EU-tagságra szavaznának, még a 40 százalékot sem érné el. A nemzeti kisebbségek, a belgrádi polgárok és a vajdasági magasan szakképzettek, értsd: értelmiségiek körében valamennyivel kedvezőbb az arány. az Európa-barátok szemével nézve. A többség másképpen látja, és ugyanez a többség (59%) igennel szavazna a BRICS-tagságra. Emlékeztetőül: a BRICS az a gazdasági és politikai szövetség, amely öt nagy fejlődő országot tömörít: Brazíliát, Oroszországot, Indiát, Kínát és a Dél-afrikai Köztársaságot. Csak Szerbia hiányzik – tenné hozzá a gúnyos csipkelődő.

Az elemzők szerint az Európa-ellenesség főleg azért növekszik, mert Szerbia polgárai nem látnak politikai szövetségest az unióban, ezzel szemben Oroszországban igen. Vlagyimir Putyin legutóbbi belgrádi látogatása során azt mondta a mintegy százezer, tiszteletére odasereglett és „odaseregített” szerbiai embernek: „Köszönöm a barátságot.” Egyszer szerbül, egyszer oroszul. Ennyit és semmi mást. Valóban nem tudom, miért nem magyarázza már meg valaki az istenadta népnek, hogy egy nagyhatalomnak nincsenek barátai, a vezetőjének pedig különösen nincs: csak szolgái, csatlósai, bérencei, vazallusai, szövetségesei meg ellenségei vannak.

Bábozás a sajtóval

Szerbia polgárai tehát nem akarják az európai értékeket. Nem ők az egyedüliek Közép- és Délkelet-Európában: a Németország és a keleti szláv nyelvterület között elhelyezkedő országokban sem kell a modern Európa.  A politikum magában nem lenne elegendő ahhoz, hogy ekkora rendetlenség keletkezzen a kollektív tudatban, ehhez szervezett formában kell deviánsan hatni a társadalomra. A ferdülést pedig csak olyan dolog okozhatja, amelyet közösen használ, él át a polgárság nagyobb része. Persze, a tájékoztatásról van szó, a tájékoztatni kívánó sajtótól a bulváron keresztül a szolgaújságig. Ez utóbbiból van a legtöbb.

Most eljutottunk oda, hogy új újságíró-egyesület alakult: a rendszert eddig is kiszolgáló, a farokcsóválásban csúcsokat döntő médiumok vezetői, alkalmazottai, ők 135-en írták alá azt a kiáltványt, melyben egy új újságíró-egyesület létrehozását jelentik be, a Szerbiai Újságírók Egyesületét (Asocijacija Novinara Srbije). „Ez a kezdeményezés harc, melynek célja az újságírók megvédése. Mert az erőszak azzal fenyeget, hogy elveszi a szakma egyetlen fegyverét, a szabadságot meg a függetlenséget” – írják. Szó esik ebben a rágalmazó irományban az újságírói szabadságról, az igazsághoz való ragaszkodásról… Jól csengő frázisok ezek azok szájából, akik már évek óta csak a talpnyalásból és a hatalomhoz való dörgölőzésből élnek. Bábok.

Ezek után hogyan akarunk mi új erkölcsi normákat, Európát Vid napja után?

ÖREG Dezső