Amikor az újságírók egymásnak esnek

A magukat nagy lapoknak tituláló fővárosi nyomdaipari termékek szerkesztőségei előkelő indolenciával vették tudomásul, hogy a kormányhoz közel álló, de nyugodtan pletykalapnak nevezhető Informer tulajdonos-főszerkesztője és egyes ellenzéki újságírók között dúl a harc.

Ugyanis Dragan J. Vučićević, az említett lap első embere hevesen reagált Jugoslav Ćosić egyik írására, amelyben erősen elmarasztalta nemcsak az államelnököt, hanem az egész szerbiai politikai csúcsot. Vučićević mindennek lehordta politikai és szakmai ellenlábasát, s amolyan jó balkáni hangnemben olyasmiket is állított róla, amelyek nem igazán állják meg a helyüket.

Környezetünkben igen ritkán történik meg, hogy a megtámadott fél jogi útra tereli a vitát, de ezúttal éppen ez történt, Ćosić ugyanis becsületsértés és hitelrontás miatt feljelentette az Informer (önmagát érinthetetlennek tekintő) tulajdonosát, s annak ellenére, hogy az alperes közeli barátságot ápol a köztársasági elnökkel, a bíróság elmarasztalta, büntetésként 200 000 dinár befizetésére kötelezte. Amennyiben ezt nem hajlandó megtenni, akkor kénytelen lesz hat hónapig az állami „rácsos kapu, rácsos ablak” vendégszeretetét élvezni.

Nos, Vučićević úgy döntött, hogy inkább börtönbe vonul, és éhségsztrájkba kezd, mintsem leszurkolja a kétszázezer dinárt. Nem mintha ez az összeg hiányzott volna a családi büdzséből, de hozzáértő propagandistaként kiváló alkalomnak tekintette a lehetőséget, hogy növelje az ismertségét és – természetesen – lapjának példányszámát.

A botrányt fokozandó azonnal politikai üldöztetésről harsogott, holott éppen az a bíróság ítélte el, amely ugyanúgy a rezsim jászlánál étkezik, akárcsak ő.

Egyébként a hatalomhoz való kötődésének megcáfolhatatlan bizonyítéka, hogy a nómenklatúra több tagja is arra kérte, ne vonuljon börtönbe. Mi több, a legmagasabb helyről, vagyis Aleksandar Vučić elnöktől nyilvános felajánlás érkezett a címére, miszerint ő (minden bizonnyal saját zsebből!?) kifizeti helyette a büntetést, ha hajlandó elállni a bevonulástól és a nagy hangon bejelentett éhségsztrájktól.

Az ügy kapcsán, persze kimondottan a kevéske ellenzéki sajtóban, egymást érték a vélemények. A nyilatkozók egyöntetűek voltak abban, hogy az Informer részéről ez nem más, mint propagandafogás, valamint mártíromkodás, hiszen „azért kell börtönbe mennie, mert ki merte mondani az igazat”. Azt azonban nem említette, hogy az alapelmarasztalás pénzbüntetés volt, és nem börtön, a balga népet azonban ezzel a féligazsággal (is) hülyíteni lehet.

A nemtelen vitába a rózsaszínű tévé is bekapcsolódott, s egyenesen azt követelte, hogy tartoztassák le a Danas, a Nova és az N1 Televízió újságíróit, mivel valójában nem az Informer, hanem ők terjesztik a hazugságokat.

Nos, a TV Pinkről talán nem árt tudni, hogy számos frekvenciával rendelkezik, amit nyilvánvalóan annak köszönhet, hogy a mindenkori hatalmiakat igyekezik legalább százhúsz százalékban kiszolgálni. Nem csoda hát, hogy a tulajdonosa Szerbia egyik leggazdagabb embere. Annyi esze azonban van, hogy ezzel nem dicsekszik.

Az egész hercehurcának azonban van egy érdekes mellékzöngéje. A hatalmat naponta kritizáló sajtótermékek és hírportálok egyelőre mentesültek a pénzügyi jellegű megtorlások alól, pedig az idősebbek még talán emlékeznek arra az időszakra, amikor (а miloševići időkben) „valaki” egy olyan tájékoztatási törvényhez adta a nevét, amelyet talán még Joseph Göbbels is megirigyelt volna. Nos, ez a szakminiszter akkor huszonnyolc éves volt, és Aleksandar Vučić névre hallgatott. Akkoriban horribilis összegű pénzbüntetéseket róttak ki a bíróságok azzal az alig titkolt céllal, hogy a másként gondolkodókat pénzügyileg ki kell éheztetni, s ha lehet, akkor meg is kell fojtani. Kivételek csupán a hangjukat szégyenlősen felemelni merészkedő kisebbségi lapok voltak, de hát ezek nem rendelkeztek kormánydöntő befolyással, s ebből eredően a hatalom sem tekintette veszélyesnek.

Visszatérve azonban a Vučićević-ügyhöz, a helyzet ismerői már a börtönbe vonulásakor borítékolni merték volna, hogy az újsütetű fogvatartott nem sok káposztalevest fogyaszt el a börtön konyhájából. Így is történt. Két nap múlva valakik telekürtölték a tömegtájékoztatási eszközöket, hogy a felesége befizette a büntetést, erről azonban Vučićević mit sem tudott (!?). Minden bizonnyal ez is bohózat része volt, hiszen az megszólaltatott ügyvédek váltig hangoztatták, hogy a törvény értelmében ilyesmiről szó sem lehet. Az érintett jogilag bizonyítható egyetértése nélkül senki sem „vállalhatja át” a büntetést, még a házastárs sem. Nálunk azonban – állítólag – ez is megtörténhetett.

Okkal tehető fel a kérdés, hogy miért volt szükség erre a bohóckodásra. A válasz igencsak egyszerű, s azzal a példával lehet indokolni, amit néhány évtizeddel ezelőtt Zenta egyik közismert, de legalább annyira bírált vendéglőse mondott:

– Írjatok bármit rólam. Akár rosszat is, hiszen ez nekem mind ingyen reklám.

Igaza volt. A tapasztalt újságírók már régóta tudják, hogy egy cikk, kommentár, jegyzet vagy bármilyen újságírói műfaj legsúlyosabb kritikája, ha agyonhallgatják, mintha meg sem történt volna.

A témánk esete azonban csak arra volt jó, hogy egymásnak ugrasszák az újságírókat. A többi nem más, mint vihar a biliben.

BOTH Mihály