Ó, bocsánat, hibáztunk! 

Volt egyszer egy… A mesék általában így kezdődnek, és ha a gyermekhét meg a megannyi mesemondó verseny után maradt még bennünk némi átmenteni való a képzelet világából a valóságba, már a kezdő formulával is gondunk akad.

Igazából azzal indítottam volna ezt a jegyzetet, hogy „Volt egyszer egy pedagógussztrájk”. Így született ez a furcsa cím, de nem is baj, hiszen a mindennapjainkról sok minden el lehet mondani, csak azt nem, hogy mesések. Hacsak nem akarjuk annak venni azt a rengeteg ígéretet, amelyben ringatni próbálnak bennünket. Mert immár legfelsőbb szinten is beismerték, hogy ezek jó része sima átejtés volt csupán.

A mesebeli Mátyás király mindig az igazság oldalán állt, de az ő ideje régen elmúlt, a délszláv legendák pedig főképp hősökről, itt-ott árulókról szólnak. A mítoszok és a képzelet világában igencsak elmélyedt jelenlegi vezérünk viszont most a kérlelhetetlen igazság oldalára állt. Az idei, sokadik pedagógussztrájk után, amikor már felsejlett annak esélye, hogy egy kiterjedt, teljes munkabeszüntetés komolyan megrengethetné a honi „aranykor” látszólagos nyugalmát, mit ad Isten, személyesen követte meg a tanárokat: „Hibát követtünk el, mert megígértünk valamit, amit nem tudtunk teljesíteni, és ezért bocsánatkérést érdemelnek a pedagógusok…” – mondta az államfő.

Aztán, hogy hű maradjon magához és az irányhoz, amelyet maga és széles csapata követ, megtetézte ezt a bocsánatkérő beismerést egy újabb ígérettel: „Jövőre teljesítjük, amire ígéretet tettünk.”

 Merre tovább?

Mindeközben a szakszervezetek akciójának éle tompulni látszik. Bár a gyermeteg elnöki bocsánatkérés bizonyára „megérintette” a pedagógustársadalom lelkét, az ígéret újfent elhintette a gyanakvás magvát, így a tiltakozók bejelentették: kitartanak a követelések mellett, és a tiltakozás további formáit latolgatják.

A pedagógusok java része alapvetően törvénytisztelő, így sokak számára a „törvényes”, de voltaképpen hatékonytalan tiltakozás (30 perces órákkal) könnyebben vállalható. Mivel azonban eleddig soha nem járt eredménnyel, a tipikus beletörődés („úgysem lesz értelme”) sokakat ettől is visszatart.

Most éppen úgy állunk, hogy kérdőívet tettek közzé, amelyen nemcsak a szakszervezeti tagok, de a többi érintett is nyilatkozhat a további akciók formájáról. A felkínált lehetőségek közül a teljes leállás mellett a „törvényes” sztrájk „bővített” formái is szerepelnek. Ez négynapos, rövidített tanítást és heti egy nap teljes munkabeszüntetést jelent, ami egyik opció szerint péntekenként, a másik szerint pedig (az arányos óravesztés érdekében) hetente váltakozó napon lenne.

Egy bizonyos, a felkínált lehetőségek között oly mértékben meg fognak oszlani a vélemények, hovatovább rengetegen nem is fognak nyilatkozni, hogy az indulatok és az elszántság hevessége tovább tompul. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy a vezér iránti töretlen bizalom és a bocsánatkérő ígéret hatással van az érintettek bizonyos hányadára is, ami tovább osztja az egyébként is megosztott közösséget.

Tényleg ki kéne maradnunk?

A vajdmagy iskolák egy részében mindez valami távoli, érdektelen dolognak tűnik, kivéve azt az „egységes” körülményt, hogy a fizetések ugyanolyan alacsonyak, mint bárhol az országban, sőt az árak is magasabbak, mondjuk, a dél-szerbiaiaknál.

Az itteni kisebbségi tájékoztatás „oszlopainak” tartott médiában a „mi ebből kimaradunk” magatartást elégedetten nyugtázó beszámolókat láthattunk, a pedagógusok jó része pedig csak legyintett a dologra.

Egy szülői bejegyzésben viszont bizarr dolgot olvastunk: az egyik iskola állítólag instant módon oldotta meg a gyermekheti programot. Naponta három rövidített órát tartottak, és saját rendezvények helyett a központi, városi rendezvényekre irányították a tanulókat. A témánkon belül maradva adódik a kérdés, ez már sztrájk, vagy még nem? Mindenesetre „törvényes.”

Miért az ellenérzés?

Egyáltalán nem új jelenség, de mindenképp elgondolkodtató, hogy a tanárok bármiféle tiltakozását, esetenként még a bérük említését is óriási ellenérzések kísérik a közvéleményben. Sem a közbeszédben, sem a mindennapi szóbeszédben nem hallani nemhogy támogató, de még megértő hangot sem. Ebben azok hozzáállása sem másmilyen, akik közvetlenül nem is érintettek dologban. Ellenben azonnal jön az abszurd összevetés másokkal (a „munkásokkal”), amelyből némi malíciával az következtethető ki, hogy az iskolai munka nem is munka, inkább valamiféle kedvtelés, amiért még pénzt is adnak. Ha meg munka, akkor alig csinálnak valamit, azt is rosszul.

Jóval nagyobb a közösségi megértés más ágazatok, pl. a postások vagy a mezőgazdasági termelők nyilván szintén jogos tiltakozása iránt, bár ezek is komoly kellemetlenségeket tudnak okozni. Utóbbiak – legalábbis a hírszerzés (BIA) szerint – állítólag nemzetbiztonsági kockázattal járnak!?

Egyáltalán nem mesébe illő dolgok ezek, de hogy stílszerűen zárjuk ezt az írást, maradjunk annyiban: a jelenlegi körülmények arra utalnak, hogy ezek a tanári megmozdulások „addig élnek, amíg meg nem halnak”. De mennyire boldogan?

BERETKA Ferenc