A vajdasági magyarság szellemi csúcsintézményének neveztük/nevezzük. Amikor vizualizálni akarjuk ezt a fogalmat, megjelenik előttünk a hatalmas saroki épület a tartományi székváros egy csendes utcájában számos ablakával a homlokzatán, melyek kíváncsi szemekként hunyorognak ránk, fejdíszként az ötbetűs felirat az épület tetején (ma már több betű és két szó) és a tátott száj az alján, melyen keresztül be lehet lépni ebbe a minótauroszi labirintusba, melynek számtalan zugában izgalmas titkok, történelem és különös emberek várnak ránk.
Mondják és írják, fénykorában mintegy 1700 ember dolgozott és nyüzsgött itt. Nem fértek el. Mint egy szorgalmas és zsibongó méhkas akácvirágzás idején.
Mikor én kezdtem el ott dolgozni, (sajnos már) sok-sok évvel ezelőtt, lézengtünk és kóvályogtunk ott, mondjuk, 400-an. Némi jóindulattal, és felfelé kerekítve a számokat. Már szeleltek a korhadt ablakok. Már kopott és maszatos volt a szőnyeg, felhámlott a padló, nyikorgott a lift. Imbolygó cigarettafüst nehezítette a veled szemben ülő felismerését, és áztatta a szürkülő falakat. De még kopogtak az írógépek, türelmetlen gépírónők perlekedtek lomha újságírókkal a boxaikból kikiabálva, a nyomda monoton zakatolása pedig biztosított mindenkit arról, hogy az épület szíve folyamatosan dobog.
Nemrég jártam ott, (jó)néhány év kihagyás után. A nyílászárókat kicserélték, nem szelelnek már. Mindent átmeszeltek, a falakból még árad a festékszag. A cigarettát száműzték, az egykor madárguanóval és makulatúrával borított piszkos és ázott belső udvar helyén aranyos játszótér. A nyomda kiköltözött, nincs már titokzatos gépek pöfögése, bufogása, dobolása, nincs a terhükre váró szállítójárművek benzingőzös várakozása a végtermékre. Csend van, és békesség, csillogás és villogás.
Becslésem szerint ottjártamkor lehettünk az épületben összesen vagy 100-an. De valószínűleg ez csak egy jóindulatú túlzás a részemről.
Egy üres ékszerdoboz. Egy wigwam a rezervátumban. Egy rendezett tájház a skanzenben.
A turisták megnézhetik.
KÓKAI Péter
