Most már beismerhetem, 1972. május 11-én reggel, kb. két óra alvást követően, valamikor fél hat után, amikor elindultam otthonról – persze előzőleg elbúcsúztam páromtól, amikor is elárultam, nem tudom, mikor térek haza –, eszembe jutott, többek között, a második világháború talán legjelentősebb, sorsfordító ütközetének kezdőnapja, amelyet hivatalosan így neveztek: Operation Overlord, D-day – Overlord hadművelet, Nap-nap (azaz Day-day) –, ami igencsak érdekes katonai logikát jelent. Most, 31 évvel később még a címben leírtaknak is nevezhettem volna akkor mindazt, ami ránk várt, pedig az elkövetkező 96 nap igencsak „hadtalan” művelet volt, habár – igaz, ami igaz – mi annak is szántuk.

A Zitzer Club 500-600 méterre található a házunktól, ezért nem siettem, így volt időm átgondolni a vasárnapi történéseket. Kezdetben nem hittem, hogy sokan össze fognak jönni, így örültem, hogy 700-800 ember megjelent a nagygyűlésen. Még az is jólesett, hogy sok ismert személy is részt vett az eseményen, de nem tagadom, legjobban nem a pártvezéreknek örültem meg, inkább Varga Zoli író barátom megjelenése „dobott fel”, aki csak Vicei Karcsi és Röszi segítségével tudott közöttünk lenni, ő pedig ezt úgy használta ki, hogy betegségét (gyermekbénulás miatti tolószékbe kerülését) hozta fel példának, mert nem szeretett volna senkit ilyen helyzetben látni hősként vagy áldozatként. Ráadásul én a többi „nobilitás” megjelenését tőlük elvárt kötelezettségnek tartottam, de biztos voltam benne, személyük a mozgósítottaknak mást jelentett, ők voltak a nélkülözhetetlen támogatás, ha valami nem sikerül, akkor meglettek volna a bűnbakok.

Leginkább az zavart, megérte-e, hogy rábeszéltem a szervezőket, hogy maradjunk együtt, majd reggel költözzünk be a Zitzer Clubba meghatározatlan időre, pedig ezt minden megjelent falusi és környékbeli nagy hangon támogatta. Egyedül Čanak hökkent meg, de nem mondta ki hangosan, csak nekem súgta meg, mielőtt visszamentek Újvidékre: „Pa vi ste ludi!” (Hát, ti őrültek vagytok!) Mivel még aznap este világgá kürtöltük a kis telefaxunkkal a döntésünket, már a Kossuth rádió éjféli híreiben fő helyre kerültünk, majd az Újvidéki Rádió is megjelentette a reggeli hírekben, később pedig megtudtuk, a BBC, a zágrábi rádió és televízió meg ki tudja még, melyik médium szenzációként tálalta az oromhegyesi előző napi történéseket. Meglehet, ebből eredt a félelmem: Mi lesz, ha aznap reggel senki vagy nagyon kevés ember jön vissza?

Hat óra előtt hat perccel ott álltam magányosan a Zitzer Club épületének sarkán. Szétnéztem, sehol senki, de még csak mozgolódást sem láttam. Lelassult az idő, úgy tűnt, mintha órák múlnának el, pedig a karórám szerint csak két perc telt el, de mivel még akkor sem jött senki, gondolatban megfogalmaztam, milyen közleményt adok ki, amelyben minden felelősséget magamra vállalok – csakhogy akkor megtört a jég! A Szőlő utcából először egy pár jelent meg, de nagy csoport követte. Ekkor néztem a Tűzoltó Otthon felé, ott is ugyanez történt, és láss csodát: pontosan hat órakor több mint 200 férfi (a felesége vagy édesanyja kíséretében – igaz, nem kevés gyermek is jött velük) – megtörtént az oromhegyesi „új honfoglalás”. Szétnéztem közöttük, úgy is mondhatom: szembenéztem velük. Mindegyikük szeméből az elszántság tükröződött, azt olvastam ki, ha kell, a végsőkig kitartanak, nem adják olcsón senkinek (de különösen nem a hazának nevezett megfoghatatlan semminek) az életüket és a családjukat. Őszinte leszek, az este, amikor megtudtuk, hogy 92 páncélos vette körül a falut, kezdetben azt hittem, a fegyverektől való félelem fog majd bennünket összekovácsolni, azonban ezek a „gyilkológépek” nem a félelmet hozták ki az egyénekből, hanem a dacot, a „csak azért is” érzését, hiszen életükben először kellett a gyakorlatban kiállniuk azokért az értékekért, amelyeket a szülők és a nagyszülők, az iskolai tanítók és tanárok, valamint a templomban prédikáló papok (kénytelen vagyok ezt írni, mert a kis faluban a templom „átjáróház” volt, pár évenként váltogatták egymást) beléjük neveltek. Ekkor éreztem először, hogy a falum (azóta már így is nevezhetem) befogadott minden rossz és jó tulajdonságommal együtt, pedig addig csak egy hosszú hajú és szakállú, jöttment különcnek tekintettek, aki a kézilabda segítségével akarja magához édesgetni a fiatalokat, pedig az idő tájt már tizenöt éve „boldogítottam” a falusiakat.

Nem érdekes, ezt követően minden ment, mint a karikacsapás. Ezek a legények és felnőtt férfiak bebizonyították, a felderítőknél eltöltött évek, a „predvojnicska” (katonai előképzés) hónapja alatt mindent magukba szívtak, ami ahhoz volt szükséges, hogyan kell megszervezni a tábori együttlét minden percét. Szinte azonnal megjelentek Maris néni, Ilonka, Otti meg a többiek, akik még lakodalmakban való főzéskor is helytálltak, és itt is magukhoz ragadták a főzőkanalat. Lányomra talán akkor voltam a legbüszkébb addigi életemben, nem kérdezett senkitől (még tőlem sem) semmit, beállt a felnőtt hölgyek közé, megtett mindent, hogy az itt összegyűlteknek segítsen. Most nem kívánom részletezni, mi minden történt, hiszen bárki elolvashatja az interneten1, ha nincs meg neki a dokumentumgyűjteménye. Egy eddig nem emlegetett epizódról emlékezem meg.

Már reggel hét órakor megjelent két közrendőr. Kérdésemre, hogy mi a probléma, mert mi nem teszünk semmi törvénytelent, csak annyi volt a válaszuk: ők bennünket kívánnak megvédeni, mert tudomásukra jutott valami. Egy óra sem telt el, amikor megjelent egy Kanizsa szintjén (meg máshol is, mert majdhogynem válogatott focikapus lett) igencsak ismert egyén és kísérete. Mivel „kikopott” a sportból, politikai aktivitással kísérletezett, előbb támogatta a szabadkai Mini-Jugoszláviát, később pedig „nemzetileg felvilágosodott”, mivel egymaga meg akarta akadályozni a pravoszláv húsvétkor tartott VMDK-közgyűlést, de ezt a kísérletét az államvédelmi rendőrség megakadályozta, pár napra „hűvösre” is tették. Itt is gyorsan lehűtötte a feltüzelt csoportját a két rendőr, hallottam, amint megkérik, azonnal távozzon a kíséretével, mert különben úgy fog járni, mint áprilisban.

Amennyiben ezt elolvasták, remélem – különösen a fiatalokhoz szólok – ezek alapján utánanéznek, mi is történt Oromhegyesen 1992-ben.

 BALLA Lajos

_________________________

1 https://www.yuhar.hu