Ismételnem kell önmagamat, hiszen ezen a helyen többször leírtam: 1995. március 20-án a horvátországi Glina városának zsúfolt művelődési termében a szerbiai Szerb Radikális Párt akkori főtitkára, egy bizonyos, jogot végzett fiatal politikus megígérte a helyieknek: Itt soha többé nem lesz sakktáblás zászló, ti mindannyian Nagy-Szerbiában élhettek. Három hónappal később jött a Villám-hadművelet, majd pedig (augusztus 5-én) a Vihar, amely felszámolta a Republika Srpska Krajina (Krajinai Szerb Köztársaság) elnevezésű bábállamot, amely Belgrád, a miloševići rendszer hathatós anyagi, erkölcsi és fegyveres támogatásával jött létre és maradt fenn. Ideig-óráig. Ezek ma már történelmi, megcáfolhatatlan tények. Ahogy az is, hogy a boszniai öldöklés során szerbiai politikusok (Koštunica, Đinđić és mások) ott voltak a körülzárt, ostromlott Szarajevó fölötti hegyekben, ahol ökröt sütöttek számukra.

Puska vagy állvány?

Újra csak önmagamat ismételve írom le, hogy 1995. június 20-án Szerbia Népképviselőházának szószékéről élő, egyenes televíziós közvetítésben láthatta és hallhatta mindenki, miszerint „minden egyes szerbért száz muzulmánt gyilkolunk le”. A szónok ugyanaz az akkor mindössze 25 éves fiatalember volt, aki elfelejthette, hogy annak idején a hitleri német hadsereg ugyanezt az elvet alkalmazta, mégpedig éppen Szerbiában. Fasiszta gyakorlatról kell tehát beszélni. A dolgok alighanem ismétlődnek, és ezt azért is le kell írnom, mert az említett szónoklatok szerzője és előadója ma államfőként, Európa-barát jelmezben képviseli szülőhazámat a nemzetközi porondon. Most éppen egy rövid, néhány másodperces filmbejátszás kapcsán, amelyen őt magát láthatjuk akkori főnöke, dr. Vojislav Šešelj csetnikvajda mellett, amint kilép a képből magával cipelve egy különös tárgyat. Erről nemrég azt nyilatkozta, hogy esernyő. Tekintettel azonban arra, hogy a frontvonalban (a felvétel 1993-ban, Szarajevó közelében vagy magában a városban készült) nem igazán van szükségük az ott mászkálóknak esernyőre, utólag módosított a mostanra már harsogó békepártivá lett politikus: televíziós kamera állványát vitte magával.

Mindez azért lett most éppen újra időszerű, mert Olaszországban ügyészi vizsgálat indult egy állítólagos morbid korabeli szórakozás résztvevői ellen: a körülzárt Szarajevó ostroma idején ugyanis előbb Triesztből, majd Magyarországon keresztül amolyan szafarira utazhattak a tehetős érdeklődők, akik az ostromgyűrűt bezáró szerb szabadcsapatok támogatásával – hatalmas pénzekért – a városban túlélni próbáló polgári lakosokra vadászhattak távcsöves, orvlövészek által használt fegyverekkel. Ez a megkésett olasz ügyészi vizsgálat indította el a találgatásokat, hogy az akkortájt (saját bevallása szerint) önkéntesként a város körül tartózkodó ifjú jogász vajon milyen cselekmények részese volt alakulatában. Ezért lett aktuális a korabeli tévéfelvétel is. Azóta már tudjuk, hogy Szerbia köztársasági elnöke a legnevesebb és legdrágább európai ügyvédeket fogadja fel, hogy tisztázza az egykori ügyet. Perelni fogja a tekintélyes The Guardiant és más ismert lapok, tévéadók szerkesztőit, illetve kiadóit, mivel cáfolja, hogy bármi köze lett volna az esetleges ilyen szafarikhoz. Az már természetes az ő esetében, hogy ezeket a drága ügyvédeket majd az ország költségvetéséből fizetik.

 „Egy-két év múlva”

Az államfő amúgy mostanában már szinte naponta intéz televíziós szózatot a néphez, amelyben hol saját sorsáról, hol pedig a polgárok várható jólétéről beszél. Persze mindezt az éppen időszerű események kapcsán teszi, és aki csak a szerbiai, a hatalom ellenőrzése alatt álló adókat nézi, nyilván el is hiszi a hallottakat. Az elnök ugyanis mindenhez ért, elektronikus táblára írja a számokat, amelyek rendszerint köszönőviszonyban sincsenek a valós adatokkal. Megvalósulnak tehát a Joseph Goebbels által megfogalmazottak: igazság lesz az a hazugság, amelyet százszor elismételsz. Így jártunk annak idején a korrupció ellen meghirdetett harccal, a tévé-előfizetés megszüntetésével, a nyugdíjak érinthetetlenségével – és sorolhatnám, hiszen a televíziós előfizetés maradt, a korrupció szárnyal, a nyugdíjakat pedig éppen az általa vezetett kormány nyirbálta meg jó egy évtizede. 2017 januárjában például azt mondta, hogy esze ágában sincs jelöltetnie magát az államelnöki tisztségre („ne pada mi na pamet”), erre áprilisban már őt választotta meg népe erre a tisztségre. Rendszeresen jelzi említett szónoklataiban, hogy jövőre vagy két év múlva mennyivel élünk majd jobban, és aztán a számok meg a bolti számlák rendre megcáfolják. Ezt azonban senki sem kéri rajta számon. Újabban pedig már törvénymódosítást javasolnak, amelynek értelmében az államfő egyben a hadsereg és a rendőrség főparancsnoka lenne. A hatályos szerbiai alkotmány és az ugyancsak érvényes itteni jogszabályok ezt eddig nem tették lehetővé, annak ellenére sem, hogy egyes koalíciós partnerei már évek óta őt nevezik főparancsnoknak.

Egyetlen dologért, e rovat címéért kellene valami hálafélét éreznem az államelnök iránt, hiszen annak idején ő hirdette meg azt a jövőt, amelyben ma élünk. Ez volt az elhíresült aranykor („zlatno doba”), amelyre amúgy már egy jó évtizede hiába várunk, pedig mintegy hétmillióan maradtunk még mindig az országban, csupán a fiatalabb nemzedékhez tartozó ezrek vándorolnak külföldre.

Ha pedig a különös, következetlen és követhetetlen külpolitika miatt ismét üzemanyagcsempészektől, feketézőktől kell a közeljövőben az utcákon benzint és gázolajat vásárolnunk, mint a kilencvenes években, akkor sok polgártársam belátja majd, hogy mit ér az elnöki ígéret.

Igaz, most is azt nyilatkozta, hogy nem lesz gond az országban az üzemanyag-ellátással.

Erre is rávárunk.

NÉMETH János