Amikor az aktuálpolitikai diskurzus rendre áthatja életünk minden területét, sokan gondolják még mindig úgy, hogy a saját viszonyulásuk semleges lehet. Sokéves tapasztalat számomra, hogy ők, a középütt állók, a sehova sem tartozók, akik úgy kezdik a mondataikat, hogy „nem mintha támogatnám”, s azzal folytatják, hogy „de…” – valahogy egy lépéssel mindig közelebb állnak az uralkodó hatalmi grémium politikájához, mint az ellenzékihez. Innen pedig – ha választásokra kerül sor – természetszerűleg közelebb esik az uralkodó párt szavazóurnája, annál is inkább, mert „a másik fél sem jobb”, meg „úgysem lesz jobb”.

Mintha a kiváló ellenzék magától teremtődne, s nem nekünk, magunknak, másként gondolkodóknak kellene létrehozni, fejleszteni, kialakítani, támogatni, tekintélyt és létjogosultságot teremteni neki. Az ellenzék ugyanis nem az uralkodó pártvezérrel szemben megnevezhető másik (esetenként: bukott) politikust jelenti. Az ellenzéknek maguknak kellene lenni.

Talán becsületesebb lenne elismerni az igazságot. Hogy nem akarják, vagy nem tudják fölvenni az ellenzékiség kesztyűjét, mert a világnak e szerencsétlenebbik felén kényelmetlen, veszteségeket hoz, mert – például a tanárok, művészek, más szellemi foglalkozásúak – elveszíthetik népszerűségüket, az irántuk elvárható tiszteletet, akadályokba ütközik legendává válásuk. És ez az, amire az uralkodó pártarisztokrácia  igazán vevő: a hiúság alakzataira, a népszerűtlenségtől, a név és a karrier bemocskolásától, az egzisztenciális veszteségtől való félelemre. Szomorú, hogy a mai trendek szerint egy tanárnak inkább népszerűségre kell törekednie, mintsem a tudásátadás tekintélyére; nem a követelményrendszer korrektségére, hanem annak fellazítására, ha azt akarja, hogy elfogadják. Nem a diákok, hanem a szakma.

Az autokratikus rendszerekkel, diktátumokkal való szembefordulás ugyanis nem elsősorban a kinevezéseket, a munkahelyeket, ösztöndíjakat és juttatásokat irányítók retorziója miatt jár veszteségekkel. Ezekre számíthatunk és felkészülhetünk. Nem, az ember a barátait és a munkatársai bizalmát veszíti el, azt a kiállást, ami a törvényesség működését biztosítaná. Például, ha igazságtalanul vádolják, kétségbe vonják szakmai kompetenciáit, karaktergyilkosság áldozata lesz, bemocskolják a nevét és eredményeit. Elég csak egy ironikus vagy gúnyos megjegyzés, kontextusból kiragadott mondat, féligazság továbbítása. És nem, nem fognak „odaugrani” a barátaid, a munkatársaid, hogy leleplezzék a személyedet rossz színben feltüntető hazugságot. Mert megfontolják. Olyanokat mondanak, hogy a közösség érdeke többet jelent a Te személyes integritásodnál. Nem fogják megjelentetni az írásaidat, a kiadó nem vállalja be a könyved kéziratát, mert megtörténhet, hogy akkor nem kap a lap támogatást (nem biztos, de megtörténhet), vagy a többiekre, a „semlegesek”-re, a „középütt állók”-ra is rossz fény vetül (nem biztos, de meg kell fontolni). Kihagynak bizottságokból, mert kompromittáló lehet a jelenléted, nem ajánlanak elismerésekre (mert Te úgysem kapnád meg ezeket), titokban még a diákokat és a hallgatókat is figyelmeztetik a pártállásodra. Elképesztő módon épp azok fognak legelőször elárulni, akiknek ügyéért a „jóhíred”-et sem kímélve kiálltál. A hatalmon levőknek még a kisujjukat sem kellett mozdítaniuk. Elbántak veled a barátaid.

A kelet-közép-európai társadalmakban mindezeket a tendenciákat egy több évtizede szisztematikusan gerjesztett értelmiség- és művészetellenes légkör, maszkulin felsőbbrendűségi tudat, gerontofób minták teszik hatékonnyá és elfogadottá: „béna bölcsészek”-ről és „sikeres autószerelők”-ről szóló közérdekű hirdetésekkel (tényleg keringett egy ilyen poszt egy időben a Facebookon), „gyenge egyetemek”-et (természetesen a bölcsészettudományiakat) megjelölő sztereotípiákkal, „férfias” beszédfordulatokkal erősítve hatásukat. Például: „Minden tiszteletem X. Y.-nak…” (ha a hivatkozott fél nő), de „N. N. véleménye a király” (ha az illető férfi), miközben a „minden tiszteletem” szófordulat kizárja önnön jelentését: semmilyen tiszteletet nem gyakorol a használója. Az idősebbek ignorálása, lehetőségeik beszűkítése elfogadott jelenség a térségünkben. Egy idősebb nő szavainak kiforgatása, az ellene irányuló ízetlen hecc még a szabadelvű médiában is megtűrt beszédmód.

Épp emiatt érzem rendkívül igazságtalannak és célt tévesztettnek azokat a cikkeket és a bennük megjelenő vádakat, amelyek jelenünk és térségünk értelmiségi szerepvállalásaira vonatkoznak. Nem vonom kétségbe, persze, a mögöttük húzódó jó szándékot és alapvető igazságtartalmukat: hogy a vajdasági magyar értelmiség kompromisszumot kötött a fennálló hatalmi struktúrákkal. Akik meg nem ezt tették, azokkal a kompromisszumra kész oldal bánt el, vagy önszántukból vonultak belső emigrációba.

De ezek a diskurzusok sem szolgálnak semmilyen megoldási javaslattal, kezdeményezéssel, netán felkínált programmal. Általában szólnak az értelmiségi szerepvállalásról, mert ha konkrétan senkit sem neveznek meg, akkor nem is sértenek meg senkit.  A lelkiismeret megnyugtatását szolgálják: „Én szóltam!” Megnyugszik az olvasó és a kommentelő is. A bejegyzés megosztásánál számos értelmiséggyalázó mondhatja el – általában rossz helyesírással, mert anyanyelvünk szabályainak ismerete nem tartozik, ugye, a műveltségi kompetenciák közé, attól még „becsületes magyarok” vagyunk, ha édesanyánk drága nyelvén egyetlen mondatot sem tudunk helyesen leírni! – véleményét, hogy „nincs is értelmiség”, meg „szarok” meg „hülyék” meg „bénák”, egyébként is, „nem támogatom én O-t, de Gy. még rosszabb”. Miközben nagyon is támogatod. Azzal, hogy nem próbálsz meg tenni semmit ellene. „Mert úgysem tehetsz semmit.” Mert a térségi civil kezdeményezések is mit értek el? Semmit. És Te mit tettél értük? És mit tettél az értelmiség munkájának sikere érdekében? Csak ekézted, megvetetted, lebecsülted és irigykedtél. Mert Te jobban tudnád, de nem a Te dolgod. Meg neked nincs lehetőséged meg két és fél hónapos évi szabadságod, mint a tanároknak. És senkit nem háborít föl, hogy utóbbi állítás egyébként ordas hazugság.

Már nem vagyok fiatal. Szakmai téren eljutottam a lehetőségeim határaiig, munkaidőmből sokkal kevesebb van hátra, mint amennyit eddig dolgoztam. A gyerekemet felneveltem. Leszámítva a leselkedő halál váratlanságát: ha szerencsém van, akkor is legfeljebb másfél-két évtizedet élhetek még. És nekem ezt a következő – legjobb esetben is – tizenöt évet a hozzám/hozzánk, tanárokhoz és értelmiségiekhez mindig is ellenségesen viseltető közösség érdekében kellene feláldoznom?

Hát legyek haszontalan és megbélyegzett áruló. De nekem elég volt az eddigi. Az elkövetkezendő éveket, amit a sors még megenged számomra, olvasással és olyan cikkek írásával szeretném tölteni, amilyeneket csak szűk szakmai körökben olvasnak. És nem küld privát sms-t senki a telefonomra, miszerint az írásom érthetetlen, unalmas és hosszú. Hogy nem neki szántam. Meg nem az ő ízlésének megfelelő.

BENCE Erika