Székelykeve idén ünnepli fennállásának 160-ik évfordulóját – Kevesen, de összefogva éltetik a hagyományokat a legdélebbi magyar településen

„Kiürült a falunk.” Többször is elhangzik ez a mondat Székelykevén, Európa legdélebbi magyar településén, az ezeréves határnál. Ha a statisztikai adatokat összevetjük a harminc-negyven évvel ezelőttiekkel, akkor ezt állapíthatjuk meg, de a rendezett utcákat járva, a helyiekkel beszélgetve mégis az a benyomása az odalátogatónak, hogy itt még mindig pezseg az élet, még ha sokkal visszafogottabb is, mint évtizedekkel ezelőtt.

Székelykevén ma mintegy 1300-an élnek, habár a legutóbbi népszámlálás szerint 2500-an laknak. A helyiek szerint közülük sokan nem élnek ott, vagy tartósan külföldön tartózkodnak. A településnek így is tizenegy civil szervezete, számos rendezvénye és egyre fejlődő turisztikai kínálata van.

„Tűzből, vérből származó nép”

Szatmári Mihály, az egyháztanács elnöke, aki a tájházban vezet körbe bennünket, azt mondja, a székelyek tűzből, vérből származó nép. Azért mondják ezt, mert a madéfalvi veszedelem után (a székelyek egy csoportja ellen elkövetett tömeggyilkosság 1764-ben – a szerk. megj.) a nép szanaszét menekült, többnyire Moldvába, onnan Bukovinába.

„Ott viszont igen szegényes volt az életük. Az 1880-as években az Al-Dunán megindultak a munkálatok, le akarták csapolni az árterületeket. 1000 munkást vártak, de a székelyek háromezren érkeztek Bukovinából. Ekkor alakult három település Dél-Bánátban: Székelykeve, Sándoregyháza és Hertelendyfalva. 1883-ban több mint 600 család érkezett, akik akkor Gyurgyován laktak – így nevezték el a Duna melletti területet, ahová letelepedtek. Egyik tavasszal áttört a Duna gátja, és elárasztotta a falut. Akkor kérvényezték a császárságtól, hogy engedjék meg, hogy felköltözzenek az első löszteraszra. Erre 1886-ban került sor, vagyis az idén ünnepeljük Székelykeve fennállásának 160-ik évfordulóját” – ismerteti Székelykeve múltját Szatmári.

Az odaköltözésük idején kubikosok voltak. Kincstári házakat építettek, ami azt jelenti, hogy a császárság adományozott számukra főleg faanyagot az építéshez. Guzsalyosban dolgoztak, vagyis az utca férfinépe összegyűlt, és döngölte a házakat. Nem székely, hanem vajdasági stílusban építették a házaikat: két szoba volt, ehhez építették hozzá az istállót. Földműveléssel foglalkoztak, mindenkinek volt egy pici darab, nagy gazdák nemigen akadtak. Később az iparosodással Kevevárára jártak át gyárakba dolgozni.

„Egyre kevesebb ház volt, ami megmaradt ebben a stílusban. 2004-ben Fischer János esperes az Illyés Alapítvány segítségével megvásárolta ezt a házat, ami ma a tájház. A faluban élő emberek adományaiból rendeztük be. Székelykevén nemcsak székely magyarok, hanem németek és paltyének (bolgár nép) is éltek, az ő dolgaik is láthatók a tájházban. Az emberek nagyon vallásosak és hagyománytisztelők voltak, ez látszik a tájházban is” – mondja.

Külföldről jönnek haza házasodni, keresztelkedni, majd ismét visszamennek

Szemerédi Pál plébános 2019 óta szolgál Székelykevén, Sándoregyháza, Kevevára és Gálya (leányegyházként) tartozik még hozzá. A falu élete pezsgett az egyházon belül, amikor ő 2019-ben odakerült.

„Egy átlagos vasárnap 110–115-en is voltak, és a köznapi miséken is 25–30-an. Ma is, bár megfogyatkozott a közösség, de életerős és vallásos, jámbor emberekből áll” – mondja Szemerédi.

A székelykevei templom 1892-ben épült fel. „Mindent megteszünk, hogy minél ünnepélyesebb legyen egy elsőáldozás, bérmálkozás. Fontos, hogy megőrizzük a hagyományainkat. A keresztelések száma azért nem mérvadó, mert többnyire külföldről hozzák haza a gyermekeket, s mennek vissza, ugyanez a helyzet esküvőkor, elsőáldozáskor is. Előfordul, hogy többen hozzák külföldről a gyermekeket, mint ahányan itthon vannak” – meséli a plébános.

Kevesen maradtak, de nem adják fel

Ifj. Csóti Imre falugazdász, aki egyben a Vajdasági Magyar Szövetség helyi szervezetének elnöke is, azt mondja: megfogyatkoztak, de ez egy életerős közösség.

„Az utóbbi években sokan elmentek, hiszen a kettős állampolgárság megkönnyítette a távozást, de mindenki igyekszik, hogy hazajöjjön. Sokan építkeznek, felújítják a házukat. Igyekszünk segíteni a civil szervezeteknek is, hogy maradjunk és gyarapodjunk. Sajnos csak 50 diák jár az iskolába, megboldogult Pásztor István azt ígérte, hogy amíg itt egyetlenegy magyar gyermek is lesz, lesz magyar oktatás. A Szülőföldön magyarul támogatás nagyon sokat jelent az itteni diákoknak is. A legutolsó népszámláláson 2500-an lettünk nyilvántartva, de ennek a fele sincs itt. Az én becslésem szerint mintegy 1300-an vagyunk állandó jelleggel a faluban. Az utóbbi 2-3 évben nem mentek el olyan sokan, egyfajta stagnálás tapasztalható” – teszi hozzá Csóti.

A falugazdásznak nagy a szerepe itt, Székelykevén, az emberek helyben el tudják intézni a papírmunkát, át tudnak adni a pályázatokat, s mivel sok idős van, ez különösen nagy segítség.

„Régóta sok mindennel foglalkozik a falu népe, csak a földművelésből nem lehet megélni, vannak munkahelyeik, emellett állattenyésztéssel is foglalkoznak. 15–20 hektár föld ma már nem ad kenyeret, hatalmas volt az aszály tavaly is, ami nagyon leszegényítette a falut” – mondja Csóti.

A helybeli Papp-vágóhídon dolgoznak többen, mellette létezik két nagy farm, ahol tehenekkel foglalkoznak. Az Agráregyesületek Szövetségét, ami a falugazdász programot működteti, a magyar Agrárminisztérium támogatja, Kevevára pedig az irodát biztosítja.

Termelnek, vállalkoznak, varrnak

A helyi piacon szombaton reggel nyüzsgés tapasztalható. Az asztalokon helyi termékek, de magyar áruk is találhatók, halat, friss csirkét, hentesárut is lehet venni.

Erős László paprikatermelő olyan paprikát termeszt, amit csak védőszerekkel permetez, vagyis a végtermék, a törött paprika kiváló minőségű. Amikor megszólítom, meglepődik, de szívesen mesél. Első mondata az: kiürült a falunk.

„Mindent megvettünk, a vetőgépet, a szárítógépet, a gyerekeink mégis elmentek, de hát mindenki éli a maga életét. Majd húsvétkor megyünk ki hozzájuk Németországba. A paprika nagyon igényli a kézi munkát. Szerencsénk van az idősebbekkel, aki bír, segít szedni. Vegyszereket nem használunk, ezért van mit kapálni. Évről évre kevesebbet vetünk, elfogyott az erő, elfogyott a nép, gyenge a piac” – meséli László.

Akad a faluban olyan fiatal is, aki nem akar innen elmenni. Egyikük Nagy Károly, aki méztermeléssel foglalkozik.

„A családi vállalkozásunk tizedik éve foglalkozik méztermeléssel. A szüleim hobbiként kezdték, de volt egy nagyon jó mentorunk, és iskolásként a szünetekben én is besegítettem. Ma már 200 kaptárunk van, a réti virágmézünk a Duna mellől jön, a hárs és akácméz a Deliblátói-homokpusztáról. Évente 4–6 tonna mézünk van, és többféle krémmézünk: málnás, epres, kakaós mogyorós, hogy a gyerekek is megszeressék a mézet, mert sokan inkább a csokoládét eszik. Édesanyám háztól és a székelykevei piacon értékesít, én Kevevárán és Szendrőn, de Szerbia területén bárhová gyorspostával kiszállítunk” – mondja.

Szitás Irén, aki 42 év után tért vissza Németországból, most a Varrócska Egyesület elnöke. A szervezet 2004 óta viseli ezt a nevet. Festenek, varrnak, gipszből készítenek kézművesűmunkát, kartonokból újrahasznosítanak, majd ünnepekkor ezeket árulják.

„Székely varrottast csinálunk. Hetente egy alkalommal jövünk össze, ha valami ünnepre készülünk, akkor két alkalommal is. 16-an vagyunk, minden falu ünnepére elmegyünk a környéken. Nincsenek fiatalabbak, ez a baj, csinálják magukban azt, ami nekik tetszik, de ide nem jönnek. Nagy kár, mert szeretnénk, ha lenne utódunk” – panaszkodik Irén.

Tánc, citera, szakkörök

A hétvégén, amikor Székelykevén jártunk, az Agráregyesületek Szövetsége szervezésében borkóstoló tanfolyamot tartottak, míg másnap a bonyhád–majosiak vendégeskedtek a településen, és az ő felügyeletük alatt megszervezték az első kolbásztöltő versenyt gyermekeknek. Öröm volt nézni, ahogy a gyermekek igyekeznek helytállni: gyúrták a húst, fűszereztek, figyeltek a felnőttek utasításaira, majd töltötték a kolbászt teljesen egyedül.

„A hagyományőrzés és összetartás volt a célja ennek a rendezvénynek, és hogy a gyerekeket kimozdítsuk, hiszen a mai gyerekek a számítógép és a telefon rabjai”, mesélte Vámos Elizabetta, a Szalmaszál Egyesület elnöke. Az egyesület keretében működik a felnőtt-tánccsoport, az iskolában a gyerekek is tanulnak táncot, citerát, és két szakkörük van, ami kaláka jellegű: makramé- és natúrkozmetika-szakköröket szerveznek.

A Szalmaszál korábbi elnöke, Papp Mária Életfa díjjal kitüntetett közösségszervező mesél a Szalmaszál megalakulásáról.

„A kilencvenes években, amikor jöttek a behívók, mi, fiatalok alakítottunk egy csapatot, és kabaréműsorokat csináltunk, táncoltunk, daloltunk, majd 1999-ben megalapítottuk az egyesületet. Azért lett Szalmaszál a neve, hogy szimbolizálja: az utolsó szalmaszálba is megkapaszkodunk, hogy megmaradhassunk. Kézművesség, tánc, színjátszócsoport, szinte minden volt a 25 év alatt. Nagyon örülök, hogy fiatal csapat vette át, akik tele vannak lendülettel, ahogy mi voltunk annak idején. Bátran mondhatom, hogy a dél-bánáti magyarságnak igenis van jövője.”

Az Életfa díj azért esett jól neki, mert a falubeli szervezetek javasolták a kitüntetésre.

„Együtt dolgoztunk, ez csapatmunka, ez nem csak az én díjam, az övéké is” – mondja.

Akik felélesztették a vendéglátást a faluban

Dani Ernő és Valéria vállalkozók voltak egész életükben. Előbb vegyesboltjuk volt, és a 90-es évek nincstelenségében sokat jártak Magyarországra.

„Azt vettem észre, hogy tűnnek el a kis családi boltok, bejöttek a nagy multik. Mondtam a Valinak: váltsunk, mert nálunk is ez fog bekövetkezni. Egy újságcikk olvasása közben jött az ötlet, hogyha már járnak ide a magyarországi turisták, akkor segítsünk nekik. Leültünk, összeállítottunk egy programot, kocsiba ültünk, s Szegedtől Budapestig jártuk az irodákat az ajánlatunkkal. Ez nem jött be” – emlékszik vissza Ernő.

Aztán télen valami történt. Felkereste egy iroda, hogy hoznának egy csoportot, de nekik akkor semmijük sem volt. 2003-ban jött az első csoport, egy évre rá már három, s a következő tíz évben minden évben duplázódott a vendégek szám. 2013-ban döntöttek rekordot, amikor 100 autóbusz jött, közel 8000 vendégéjszakát valósítottak meg fél év alatt.

„Lassan beruháztunk, mert az elején mindent béreltünk. Most van ez az étterem, itt 100–120 főt tudunk fogadni, a lányunknál még 60–80 személy elfér, és van egy apartmanház 22 ággyal, valamint a diákszálló. Itt, Székelykevén halad el a Schwarzwald–Fekete-tenger útvonal, így kerékpárosoknak kempinget is tudunk biztosítani. A Határtalanul program keretében főleg diákok érkeznek” – meséli Ernő.

Lányuk, Elizabetta szerint szép szezon előtt állnak a foglalások alapján. Nyári tábort és könyvbemutatókat szerveznek, valamint hétvégi programokat a nagyvárosokból kimozduló családoknak: lekvárfőzést, kenyérsütést, olyan hagyományokat, amiket a városban nem lehet látni.

S hogy mit kínál még Székelykeve? Szállás, étkezés, este tábortűz, szalonnasütés várja az utazókat. Azok, akik több napra érkeznek, kirándulhatnak Belgrádba, másnap Deliblát–Versec, harmadnap a Vaskapu-szoros, Lepenski Vir, Galambóc lehet az úticél.

A fiatalok táncolnak, de sportolnak is

A helyi asztaliteniszklubot Czini Gábor alapította 1978-ban, 13 éve Erőss József edzi a gyerekeket. Ügyesek a lányok, van, aki az első tízben, más a legjobb húszban játszik. Az edző is nagyon szereti Székelykevét, nem is szeretne elmenni.

Gyuris Anna negyedik osztályos tanuló három éve edz, korosztályában a TOP 10-ben szerepel országos versenyeken. „Szeretek edzeni, mert itt vannak a barátaim. Székelykevén kedvesek az emberek, szeretek itt élni” – mondja.

Hasonlóan vélekedik a hetedikes Takács Dóra is, aki szeret versenyezni és edzeni is. A hetedik osztályos Papp Albert hét éve asztaliteniszezik. Szereti a játékot, az adrenalint, jó a társaság, mondja. Amikor a faluról kérdezem, mintha meghatódna.

„Én nagyon szeretek itt élni, és megfogadtam: soha nem szeretném ezt a falut itthagyni. Sok a barátom, itt minden tökéletes.”

TÓMÓ Margaréta