Rózsa Zsombor szerint az órák hossza nem pedagógiai, hanem adminisztratív kérdés

Rózsa Zsombor módszertani újító, többek között a LevelUp 8K képességfejlesztő program alkotója és a szabadkai Think Oktatási Központ vezetője. A közoktatást érintő kihívásokról és az Oktatási Minisztérium 30 perces órák bevezetésére tett javaslatáról beszélgettünk vele.

A minisztériumi bejelentése a 30 perces tanórák bevezetéséről nagy vitát indított el. Te hogyan látod: valóban az órák hosszán múlik a közoktatás megújulása?

– Szerintem ez a vita csak kapargatja a felszínt, és azt is rossz helyen teszi. Nem az a valódi probléma, hogy 30, 45, 60 vagy 120 perces-e egy tanóra. Ez csupán egy adminisztratív kérdés, nem pedagógiai. A közoktatás válságát nem az időkeret jelenti, hanem rendszerszintű gondolkodási válságról van szó. Ha ugyanazt a 150 éves logikát, formát, módszereket és tartalmat próbáljuk beleerőltetni rövidebb időbe, attól az egész nem lesz modernebb – legfeljebb sűrítve eredményezi ugyanazt a kudarcot.

Te egy olyan oktatási központot vezetsz, ahol 60, 90, sőt, akár 120 perces foglalkozások is vannak. Ez sokak számára meghökkentő.

– Azért meghökkentő, mert hozzászoktunk az egységesítéshez. A Thinkben nem órákban gondolkodunk, hanem tanulási folyamatokban. Minden tevékenységnek más az időigénye, más a belső ritmusa. Az alkotás, az elemzés, a mozgás, egy projekt kidolgozása vagy az elmélyült gondolkodás nem ugyanúgy működik. Az egységes óratartam kényelmes az adminisztráció szempontjából, de pedagógiailag teljesen mellékes, sőt, sokszor kifejezetten káros.

Gyakran halljuk azt az érvet, hogy a mai gyerekek figyelme rövid, ezért kell rövidebb órákban gondolkodni.

– Ez egy elterjedt, de súlyos tévedés. A mai gyerekek nem figyelmetlenek – ők másképp figyelnek. Gyorsabban váltanak, párhuzamosan dolgoznak fel információkat, komplexebben látnak összefüggéseket – ők már nem passzív megfigyelői, hanem aktív részesei szeretnének lenni a folyamatoknak. Ez nem hiba, hanem alkalmazkodás egy megváltozott világhoz. A figyelem nem idő, hanem módszer kérdése: jó módszerekkel, tudatosan felépített dinamikával, jól időzített váltásokkal, aktivitással és bevonással a figyelem nem csökken, hanem elmélyül akár 90 vagy 120 percen keresztül is.

Akkor hol látod a valódi megoldást?

– Ott, hogy végre meg kell fordítanunk az alaplogikát: nem a gyereket kell belenevelni egy előre kialakított rendszerbe, hanem a tanulási rendszert kell a gyerek működéséhez igazítani. A közoktatás ma még mindig tantárgyak mentén szerveződik, mintha a világ matematikára, fizikára, irodalomra és rajzra lenne feldarabolva. Csakhogy sem a valós élet, sem a munka világa, sem a gyerekek gondolkodása nem így működik.

A jövő oktatásának ezért problémák felvetésében és megoldásában, projektekben és valós helyzetekben kellene gondolkodnia – olyan tanulási helyzetekben, ahol a tudás nem különálló elemekből áll össze, hanem integrált módon jelenik meg: egyszerre van jelen többek között a gondolkodás, az együttműködés, a kommunikáció és az érzelmi feldolgozás. Az iskola valódi feladata az lenne, hogy ezeket a helyzeteket tudatosan megteremtse, és felkészítse a gyerekeket arra, hogyan hozzanak döntéseket, hogyan jussanak el az ötlettől a megvalósításig, hogyan alkalmazkodjanak és hogyan működjenek együtt másokkal.

A jelenlegi rendszer ezzel szemben gyakran saját magát védi, és olyan működési logikát tart fenn, amelyhez a gyerekeknek kell alkalmazkodniuk. Ez a szemlélet a tanárképzésben is megjelenik: a pedagógusokat jellemzően arra készíti fel, hogyan működjenek egy adott, merev struktúrán belül, nem pedig arra, hogyan vezessenek nyitott, változó tanulási folyamatokat. Ennek következménye, hogy a rendszer természetes módon ellenáll minden olyan változásnak, amely kilépést jelentene ebből a megszokott keretből. Nem véletlen, hogy minden reformtörekvés legnagyobb ellentáborát maguk a pedagógusok képzik. A probléma rendszerszintű: az iskolai rendszer nem tud másféle tanárokat „kitermelni”, mint amilyen működésre maga is épül. Amíg ez nem változik, addig minden reform felszíni marad.

Ha valódi megoldást akarunk, akkor az iskolát tanulási ökoszisztémaként kell újragondolnunk, olyan térként, amely nem önmagát másolja újra, hanem a gyerekeket készíti fel egy összetett, gyorsan változó világra. Ez a váltás nem kényelmes, de nélkülözhetetlen, ha az oktatás valóban a jövőről akar szólni, és nem csak arról, hogy komfortzónát biztosítson az ott dolgozóknak.

Ez gyakorlatban mit jelentene a közoktatásban?

– Azt jelentené, hogy az iskola fokozatosan elmozdulna a tantárgyak köré szervezett működésből egy képesség- és kompetenciaalapú tanulásszervezés felé. Megpróbálom ezt árnyalni az időtartam kérdésén keresztül. Ma az oktatás alapvető kérdései így hangzanak: „Mikor van matematika?”, „Mennyi ideig tart az óra?”, „Mit kell leadni a tananyagból?” Ezek mind adminisztratív kérdések, a tanulás szempontjából azonban nem lényegesek.

A valódi kérdés az lenne: a napnak melyik szakában milyen kognitív állapotban van a gyerek, és mire alkalmas ebben az állapotban. Az analitikus gondolkodás – amelyre a matematika, a fizika, a kémia vagy a programozás épül, már ha maradunk a tantárgyi struktúránál – nem azonos erősségű a nap minden szakában. Vannak időszakok, amikor a gyerek képes elmélyülten absztrahálni, összefüggéseket felismerni, rendszerekben gondolkodni. Ilyenkor kellene teret adni ezeknek a tevékenységeknek, és addig kellene fenntartani ezeket, amíg ez az állapot működőképes.

Gyakorlatban ez azt jelentené, hogy az iskola nem merev órarendekben, hanem rugalmas időblokkokban gondolkodik, amelyek különböző képességek fejlesztését szolgálják. Nem az a cél, hogy „legyen matek”, hanem az, hogy a gyerek akkor találkozzon az analitikus kihívásokkal, amikor arra idegrendszerileg és mentálisan a leginkább alkalmas.

Hogy lehet így összerakni egy órarendet?

– Úgy, hogy az órarend többé nem tantárgyak egymásutánja, hanem tanulási állapotok tudatos sorrendje. Ez elsőre bonyolultnak tűnik, valójában azonban sokkal közelebb áll ahhoz, ahogyan az emberi idegrendszer működik. Nem az a kiindulópont, hogy melyik tanár mikor ér rá, hanem az, hogy a nap során mikor milyen típusú mentális terhelés tartható fent.

A gyakorlatban ez azt jelentené, hogy a nap eleje azokra az időszakokra épülne, amikor a gyerekek analitikus, rendszerező gondolkodása a legerősebb. Ilyenkor kapnának helyet a logikára, absztrakcióra épülő tanulási blokkok – matematika, természettudományok, programozás, sakk –, nem feltétlenül tantárgyi bontásban, hanem összefüggő, 60 perces gondolkodási sávokban. A nap közepe már átmeneti zóna: itt jelenhetnének meg a rövidebb, 30 perces ismeretszerző vagy orientáló blokkok, amelyek nem mély elmélyülést, hanem tájékozódást, ráhangolást, új nézőpontok felvillantását szolgálják. Ezek nem terhelik túl az idegrendszert, mégis aktívan tartják a gondolkodást. A nap végét pedig tudatosan azoknak a hosszabb, akár 120 perces blokkoknak kellene lezárniuk, ahol a mozgás, a játék, a művészet, az együttműködés és az érzelmi feldolgozás dominál. Ezek nem „levezető órák”, hanem integráló tanulási terek, ahol a nap során megszerzett tapasztalatok összeérnek. Itt van helye a sportnak, a művészetnek, a dramatikus vagy játékos tanulásnak. Egy ilyen órarend rugalmas keretrendszert ad, és meglátásom szerint ez lenne a valódi modernizáció.

Sokszor hangsúlyozod a készségek, képességek és attitűdök szerepét. Miért tartod ezt kulcsfontosságúnak?

– Azért, mert a tudás önmagában ma már nem elég, sőt gombnyomásra elérhető. A gyerekeket olyan emberekké kellene nevelni, akik gondolkodni, alkalmazkodni, együttműködni és alkotni tudnak. Az érzelmi intelligencia, az együttműködés ma már túlélési készség. Az iskolának a jelen állapotával szemben nem lexikonnak kellene lennie, hanem élet-előkészítő térnek. Az összes munkahely minőségi kompetenciákat kíván, és erről a közoktatás egyszerűen nem vesz tudomást.

Ebben a rendszerben hol jelenik meg a digitalizáció?

– A digitalizáció nem eszköz, és legfőképpen nem tantárgy, hanem nyelv. Nem attól lesz modern az oktatás, hogy van tablet a padon és okostábla a falon, hanem attól, hogy a digitális gondolkodás – a gyors információkezelés, a rendszerszemlélet, az analizáló képesség, a problémamegoldás – beépül a tanulásba, és ezáltal a gyerekek gondolkodásába.

Mit üzennél azoknak, akik féltik a hagyományos iskolarendszert?

– A hagyomány érték, de csak akkor, ha nem válik bénítóvá. A mai közoktatásban a gyerekek nem érzik jól magukat, szoronganak, és sajnos van, aki fél is. Továbbá az oktatás feladata nem az, hogy konzerválja a múltat, hanem hogy érthető, élhető és használható jövőt építsen, de ami a legfontosabb, hogy egy szerethető tanulási közeget biztosítson a gyerekek számára. Lehet vitatkozni módszerekről, időkeretekről, struktúrákról, egy dolgot azonban nem lehet megkerülni: a világ nem egységes, és gyorsan változik, a gyerekek sem egységesek, mindenki másban tehetséges, és mások az igényei, a tanulási folyamatok pedig végképp nem egységesek. Ehhez kellene végre felnőnie az oktatási rendszernek is.

TÓMÓ Margaréta