Mint ahogy az életet nem lehet megismételni, így a nagynak kikiáltott eseményeket sem, csak emlékezni lehet rájuk. Hogy jó vagy rossz emlékként maradnak-e meg bennünk, nagyban függ politikai, erkölcsi elkötelezettségünktől, tudásszintünktől, nem utolsósorban anyagi, gazdasági helyzetünktől és a társadalomban elfoglalt helyünktől, státuszunktól. A XX. század szótárával élve: osztályhovatartozásunktól is.

Március idusa

Mögöttünk hagytuk a márciust, ezt a politikai és egyéb eseményekben gazdag, terhes hónapot. Bőven akad mire emlékeznünk. Nekünk, mint az egyetemes magyarságba született embereknek, nyilván az 1848-as szabadságharc és forradalom jut először eszünkbe, amely évfordulón most is, mint eddig mindig, a napi politika vette át az emlékezés irányítását az anyaországban és a kisebbségi magyar közösségben is. Mindenhol a választási indulatoktól terhes, komor felhők nehezednek rá a tényszerű emlékekre, közönséges politikai kampánnyá züllesztve a megemlékezést. A hőseink tetteit magukénak sajátították ki az emlékezők, akik visszaélve közjogi funciójukkal, magukhoz ragadták az emlékezés irányítását. Sok időnek kell elmúlnia ahhoz, hogy olyan letisztultan, történelmi emlékek formájában idézzük fel a múltat, mint, mondjuk, az időszámításuk előtt, vagy ahogy most divat mondani: Krisztus előtt 44-ben történt gyilkosság emlékét – mert akkor március 15-én követték el a világ egyik leghíresebb merényletét Julius Caesar római államférfi ellen. Jó lenne, ha nem kellene 2 évezredet várni arra, hogy tárgyilagosan emlékezhessünk, mi is történt valójában.

Mert ez a „március idusa” továbbra is kísért nemcsak 1848-cal, hanem 2025-tel is, csak ez utóbbi esetben nem Budapest volt a főszereplő, hanem Belgrád. De akárcsak Rómában és Pesten, Belgrádban is lázadás volt a hatalom ellen – más-más indokokkal, de hatalom elleni lázadás, legyen az diktátor, idegen elnyomás vagy hazai autokrata uralkodó. Sokan arra számítottak, hogy meg lehet ismételni az egy évvel korábbi eseményt nagyobb sikerrel, de nem lehet, mert azóta sokat változtak a körülmények. A tiltakozás éle eltompult, a tiltakozók kifáradtak, a hatalom „konszolidálódott”. Azért az idézőjel, mert a konszolidálódott szó jelentése: megszilárdult, rendeződött, stabillá vált – ami igaz is, meg nem is. Az erőszakszervezetek, főleg a rendőrség élén végrehajtott cserék miatt a hatalom gyakorlóinak bizonyára nagyobb a biztonságérzetük. A lojalisták könnyebben irányíthatók. Az igazságszolgáltatásban végrehajtott, végrehajtatott módosítások (leváltások, áthelyezések, megfélemlítések) nyilván hoznak valami biztosítékot a hatalom számára, de ez még nem változtat a közhangulaton. Egyelőre még nem a kiegyezés felé tartunk. 1848 után csupán 19 évre volt szükség ehhez, de akkor mindenki ezt akarta: I. Ferenc József osztrák császár, Deák Ferenc és Andrássy Gyula gróf. Itt és most nem sejlik olyan akarat, hogy kiegyeznének az egymásnak feszülő politikai tényezők. Akkor egy háború vesztesei meg a győztes tárgyalt. Igaz, nem egyedül győzött, de az a tényező, amely eldöntötte a szabadságharc sorsát, a mai napig kísért – orosz hatalomnak hívják, amely most egyre inkább világtényező akar lenni, amit más világtényezők is támogatnak.

Tömegtüntetések egykor és most

március 9-én volt az első nagy belgrádi tömegtüntetés a Milošević-rendszer ellen az akkor még aktív ellenzéki politikus, Vuk Drašković vezetésével, amire már csak az öregedő itteniek emlékeznek, főleg szemlélőként. A közvetlen kiváltó ok az volt, hogy Slavko Buduhna, a Belgrádi RTV szerkesztője az esti Híradóban beolvasott egy kommentárt, melyben az ellenzéket az usztasák cinkosainak nevezte. A televízió nem akarta közölni a legfőbb ellenzéki párt, a Szerb Megújhodási Mozgalom reagálását. Ez a politikai szervezet március 9-ére tiltakozó megmozdulást hívott össze a Köztársaság térre, amit a hatalom betiltott. Más idők járták akkoriban. Ma már nem illik ilyesmit csinálni, hiszen azok vannak hatalmon, akik a politikai tevékenységüket az utcán kezdték tiltakozásokkal, na meg azok, akik ugyanezt a tevékenységet a szabad csapatoknál tökéletesítették a kilencvenes évek háborúiban. Az akkori hatalom előbb vízbe akarta fojtani a többszázezres megmozdulást, majd, amikor a vízágyúk nem hozták meg a várt eredményt, összetűztek a biztonsági erők meg a tiltakozók. A végén 2 halott volt, egy tiltakozó meg egy rendőr. A tüntetőt agyonlőtték, miután korábban agyonvertek egy rendőrt. Meg jöttek a tankok az utcákra. Ilyen formában ez soha nem ismétlődött meg.

Legyőztük a NATO-t

Vége lett Milošević rendszerének is az 1999-es NATO-légicsapások után. Az események a kumanovói kapitulációval értek véget, amit „legyőztük a NATO-t” harsány skandálással ünnepeltek nemcsak Belgrádban, hanem Újvidéken is. A mai napig katonai műszaki megállapodásnak nevezik ezt a szerződést, melynek alapján az akkori Jugoszlávia hadserege, rendőrsége, na meg a civilek közül sokan elhagyták Koszovó területét. Ez a kumanovói esemény az egyetlen, amelyik nem márciusban történt: a bombázások március 24-én kezdődtek, Milošević március 11-én távozott az élők sorából 2006-ban. A szocialisták sokáig nagy pompával emlékeztek rá, ez is kialvófélben van. Lassan elmennek a volt harcostársak.

Mint ahogy merénylet áldozataként elment Zoran Đinđić, az első demokrata miniszterelnök is, aki elsőként valóban az országért és polgárainak jövőjéért harcolt. Azt hitte, ki lehet építeni a demokráciát itt, Szerbiában is. 2003. március 12-én üzenték meg neki mesterlövészpuskával, hogy nem, ez még nem a demokrácia országa, még át kell esni a populista autokrácia időszakán. Ezen még nem vagyunk túl, és semmi biztosíték nincs arra, hogy nem jutunk el egy ennél sokkal merevebb rendszerbe, olyanba, mint a testvéri orosz vagy a nagy baráti kínai, esetleg fehérorosz. De vannak még rendszerek a Távol- és Közel-Keleten is, amelyek mindennek mondhatók, csak demokratikusnak nem.

 ÖREG Dezső