A Népképviselőház január végén megszavazta Uglješa Mrdić haladó párti képviselő törvénymódosítási csomagját, amely öt igazságügyi törvényt érintett – azokat a törvényeket módosították most, amelyeket a parlamenti többség a Szerb Haladó Párt vezette kormány javaslatára 2023-ban fogadott el. A Mrdić-féle törvényeket az ellenzék és az igazságszolgáltatás egyes vezetői részéről számos eljárási és anyagi jogi jellegű kifogás is érte.

Az olvasók nagy része talán nem is képes értelmezni a kormánytöbbség törvényeket méltató kijelentéseit, de azon sem tud könnyen eligazodni, amit a bírák, ügyészek, ügyvédek és az ellenzéki képviselők szajkóznak a törvényekkel kapcsolatban. Az emberek gyakran az indulataik, érzelmeik és a saját politikai prioritásaik alapján állnak a törvény mellé, vagy támogatják a bírálatokat. A magam részéről, amíg várjuk az Európa Tanács Velencei Bizottságának a szakvéleményét, megróbálok segíteni az olvasóknak eligazodni a paragrafusok és a korifeusok kijelentéseinek az útvesztőjében. Először is rámutatnék arra, hogy mi körül feszülnek egymásnak a vita szereplői, ezt követően pedig betekintést engedek a kulisszák mögé, az ott megbújó konfliktusokba és politikai szándékokba.

Melyek a Mrdić-féle törvények leginkább vitatott rendelkezései?

A nagy port felkavart törvénymódosítások az igazságügyi törvények aránylag kevés rendelkezését érintették, ezek közül négy olyat nevesítek, amelyek a viták kereszttüzébe kerültek, előtte azonban szólnék az eljárást ért kifogásokról – jelesül ezek a törvénymódosítások a hazai parlamentarizmusban kivételes módon lettek beterjesztve és elfogadva.

Először is formálisan mindössze egy képvelő terjesztette be azokat. Ez a szerbiai törvényhozás gyakorlatában szinte példa nélküli precedens. Eleddig az államszervezetre vonatkozó, úgymond rendszerjellegű törvényeket és azok módosításait a kormány, esetleg a házbizottság vagy a kormányzó pártok képviselői csoportjai nyújtották be, nem pedig egyetlen, egyébként meglehetősen ismeretlen kormánypárti képviselő. Mi több, most olyan törvényeket módosítottak Mrdić javaslatai alapján, amelyeket ugyanennek a parlamenti többségnek a bizalmát élvező kormány terjesztett elő kevesebb mint három éve. A törvénymódosításokat nem pusztán benyújtotta Mrdić, hanem a kormánytöbbség egyként támogatta is azokat.

Meg kell állapítani, hogy itt nem másról lehetett szó, mint egy nem túl szellemes színjátékról, amit a közéletünk nagy hatalmú főrendezője állított színpadra. Mrdić törvényeit nem Mrdić írta, és nem is ő döntött azok gyors elfogadásáról, ő legfeljebb elolvasta és aláírta azokat. A politikai színjátékra feltehetően két okból volt szükség: ad egy, mert az egyedi képviselői indítvány esetében nem kell közvitát szervezni, és a törvényekről kikérni az érintett igazságügyi szervek (feltételezhetően elmarasztaló) véleményét, ad kettő, amennyiben az Európai Bizottság számára mérvadó Velencei Bizottság negatívan értékelné a törvénymódosításokat, úgy azokat nagyobb presztízsveszteség nélkül lehet majd hatályon kívül helyezni. El lehet majd mondani, hogy a „szerény”, de „jó szándékú” képviselő nem volt eléggé körültekintő és felkészült. De foglaljuk össze a törvények levitatottabb módosításait.

Az ügyészség főügyésze által az ügyésznek kiadott kötelező utasítás elleni kifogás elbírálásáról eddig az Ügyészi Főtanács bizottsága döntött. Ezentúl az ilyen kifogásról a közvetlenül fölérendelt, magasabb rangú ügyészség főügyésze dönt majd. A kritika értelmében ezzel az ügyészség és az ügyészek önállóságáért felelős országos szerv, az Ügyészi Főtanács által létrehozott bizottság helyett a közvetlenül fölérendelt felettes főügyész dönt majd, amivel csorbulhat az ügyészek önállósága.

Ugyancsak sokan kifogásolják azt, hogy az ügyészek ideiglenes áthelyezéséről többek között a Szervezett Bűnözés Elleni Ügyészségre ezentúl a legfőbb ügyész helyett az Ügyészi Főtanács dönt majd, ami a kritikusok szerint azzal a veszéllyel járhat, hogy az elmúlt hónapokban döntésképtelen Ügyészi Főtanács blokádja miatt a Szervezett Bűnözés Elleni Ügyészség tevékenysége fokozatosan lelassul vagy akár le is áll a jelenleg ideiglenesen kirendelt ügyészek megbízatási idejének a lejárta után.

A vitatott rendelkezések közé tartozik az az újonnan törvényesített lehetőség is, hogy a bíróságok elnökei a jövőben újraválaszthatók lesznek. Ez a bírálók szerint alkalmat biztosíthat arra, hogy az elnökök lemondjanak önállóságukról annak érdekében, hogy esetleg új, ötéves mandátumot szerezzenek.

Azt is sokan kifogásolták, hogy az új törvényes megoldások előírják az ország legnagyobb bíróság, a Harmadik Belgrádi Alapfokú Bíróság kettéosztását. A bírálók szerint a hivatalban levő bírák esetében egyesek maradnak a Harmadik Belgrádi Alapfokú Bíróságon, másokat az újonnan alakuló bíróságra helyeznek át. Ez lehetőséget teremt arra is, hogy bizonyos kényes ügyeket új bíró vegyen át, miután elosztják a hatásköröket, valamint a bírákat a régi és új bíróság közt – hangoztatják a bírálók.

A legtöbb kifogás csak a jelenlegi igazságügyön belüli erőviszonyok tükrében, illetve annak ismeretében értelmezhető, hogy mi áll az egyre láthatóbb konfliktus mögött, amely az igazságszolgáltatás, elsősorban az ügyészség és a politikai végrehajtó hatalom között dúl, illetve azt is jó lenne megérteni, miért kellettek a végrehajtó politikai hatalomnak ezek a törvénymódosítások ahhoz, hogy fegyelmezzék a függetlenségüket és önállóságukat komolyan vevő ügyészeket és bírókat.

Válság és konfliktus, és ami mögötte van 

Az újvidéki tragédia után, az egyetemistafelkelés mentén olyan mély társadalmi válság rengeti meg Szerbiát, melynek a végkifejlete még várat magára. Ennek során konfliktus robbant ki a politikai végrehajtó hatalom, valamint a bírói és igazságszolgáltatási hatalom egyes részei között, ami szinte példátlan Szerbia történelmében. A bírói hatalom és az ügyészség egyes tisztségviselőit élesen bírálják a politikai hatalom korifeusai és az őket kiszolgáló média, másfelől a bírák és ügyészek egy része is nyíltan bírálja a politikai hatalmat, és hivatkozik az igazságszolgáltatás függetlenségére és a hatalommegosztás alkotmányos elvére.

A szájkarate mentén konkrét, a múltban szinte példa nélküli esetek jelentek meg. Nikola Selaković hivatalban levő miniszter ügyében a Szervezett Bűnözés Elleni Ügyészség büntetőeljárást indítványozott amiatt, mert a miniszter a vád szerint visszaélt hivatalával, amikor megkísérelte kikényszeríteni a műemléki védettség megszüntetését a volt vezérkar lebombázott épülete esetében, mindezt azért, hogy Donald Trump veje luxusszállodát építhessen annak helyén. Az is emlékezetes mozaikkockája ennek a konfliktusnak, amikor az illetékes ügyészség korrupciós vizsgálata során az újvidéki vasúti tragédia ügyében a politikai hatalom megtiltotta a közigazgatási szerveknek, hogy szakértelmükkel segítsék az igazság feltárását és a bűnösök felderítését. Hasonló volt az az eset is, amikor a Belgrádi Első Alapfokú Ügyészség ügyészének a rendőrség nem tette lehetővé, hogy a „Csacsilendben” helyszíni szemlét tartson egy fiatal lányt ért támadás után. Végül, de nem utolsósorban ide kívánkozik az az eset is, amikor az Ügyészi Főtanács új tagjainak a megválasztását meg kellett ismételni, mert azon nem a politikai hatalomhoz hűséges ügyészek kapták a legtöbb szavazatot. A megismételt szavazás előtt a sajtó arról számolt be, hogy egyes ügyészeket maga a Biztonsági Hírszerző Ügynökség instruált arról, ki a megfelelő jelölt, kire kellene leadni a szavazataikat. Ebben az esetben a megismételt szavazást az új összetételű Alkotmánybíróság rendelte el szinte közvetlenül a bírák hivatalba lépése után, eleddig páratlan hatékonysággal, alig néhány nappal a fellebbezések benyújtása után.

Ha a fenti puzzle-darabkákat egymásba illesztjük, akkor a már ismertetett módosítások nem apróbb, technikai módosításoknak látszanak, hanem olyan stratégiai-taktikai műveletnek, amelyek segítségével a politikai hatalom megszüntetheti vagy tompíthatja az élét annak az ellenállásnak, amelyet az igazságszolgáltatás egyes részei fejtenek ki függetlenségük és önállóságuk megőrzése érdekében. Egyes módosítások szinte testre lettek szabva, azaz azoknak az igazságszolgáltatási szerveknek a helyzetét gyengítik, amelyeket pillanatnyilag politikailag alkalmatlan vezetők irányítanak. Mindazonáltal szeretném elkerülni azt, hogy a politikai hatalom elvárásaival szembemenő bírókat és ügyészeket az igazság felkent bajnokainak kiáltsuk ki, hiszen tény, hogy a bíróságokra és az ügyészségekre nem csupán a jelenleg regnáló hatalom fejt ki alkotmányellenes nyomást. A kép ennél jóval összetettebb: az is része ennek a zavaros összképnek, hogy az igazságszolgáltatás alkotmányos függetlensége mögé rejtőzve, annak árnyékában évtizedeken keresztül formálódik egy erősen Belgrád-központú, sokszor elvtelen bírói és ügyészi árnyékhatalom, amelynek tagjai nemcsak a politika fojtó öleléséből kívánnak kiszabadulni, de olykor szeretnék elkerülni a teljesítményalapú előmenetelt, a jog és az igazságosság feltétlen diadalát is. Szeretném, de nem tudom leírni azt, hogy a jelenleg a függetlenségükért joggal hadakozó szerbiai igazságszolgáltatási tisztségviselők összehasonlíthatók a független bírói hatalom olyan történelmi mértékkel mérhető egyéniségeivel, mint Edward Coke angol főügyész, majd főbíró; az osztrák Hans Kelsen, a kontinentális alkotmánybíróság atyja; Harry Blackmun bíró, az USA Legfelsőbb Bíróságának karakán bírája; Giovanni Falcone sziciliai vizsgálóbíró, a Cosa Nostra elleni küzdelem megvesztegethetetlen, mártírhalált halt bírája vagy éppen Sólyom László, a magyar alkotmánybíráskodás legendás úttörője.

Mrdić törvényeit a regnáló politikai hatalom fegyelmezetten és gyorsan átpasszírozta a törvényhozáson, de azok sorsát mégis döntően befolyásolhatja a Velencei Bizottság készülő szakvéleménye. Az igazi kérdés az, mennyire foglalkozik majd a tekintélyes szakértői testület a törvényhozási eljárás hiányosságaival, a konkrét változtatások mögött megbújó manipulatív politikai szándékokkal, és mennyire ragad le magának a törvényszövegnek a tartalmánál.

 KORHECZ Tamás volt alkotmánybíró, egyetemi tanár