Ez a kifejezés kiváltotta a miniszter nemtetszését, sajtóértekezletén ugyanis kifogásolta ezt a – nyilván nem teljesen megszokott és nyelvileg sem egészen szabályos – megnevezését a párthívek szállításának. Pedig nagyüzem van ezen a téren. Évek óta buszoztatják híveiket a hatalmi pártok a határ mindkét oldalán. Nálunk régebb óta folyik ez, de magát a szót nem az itteni kormánytag kifogásolta, bár ezt is megtehette volna az olyan előszeretettel használt normalitás jegyében.

„Jól nekünk jöttek…”

Valahol a múlt század nyolcvanas éveinek első felében tűnt fel ez először nekünk, újságíróknak. Az akkori koszovói eseményeket követő riporterek – emlékeim szerint – Vučitrn városkában találkoztak először a jelenséggel. A kisváros főterén az összehívott népgyűlésre kevés helybeli ment volna el, de néhány autóbusznyi vendégtüntetőt is hoztak a szervezők. Már nagyban beszéltek a szónokok, amikor az említett térre befordult két ljubljanai rendszámú társasgépkocsi, a Kompas Turistairoda járművei. Valóban turistabuszok voltak, a Koszovóban zajló eseményekre kíváncsi, ráérő szlovéniai polgárokat szállították. A mintegy félezer főtéri tüntető ezt látva azonnal skandálni kezdte (ma is hallani vélem az alkalmi kórust), hogy „Stigla su nam braća!” (Megjöttek a testvéreink!) Igen ám, de az autóbuszok azonnal megfordultak, és elmentek a helyszínről. A rezsimhű akkori napilapok természetesen másnap már ötezer helybeli tüntetőről írtak (Vučitrn városkának akkortájt összesen mintegy 3-4000 lakosa volt), akiket „szlovén testvéreik” is támogattak. Annak az eseménynek a másnapján a reggeli kávénál aztán megállapodtunk a józanul gondolkodó kollégákkal abban, hogy mi semmit sem láttunk jól, az igazságot a belgrádi Politika és más fővárosi lapok tárják olvasóik elé.

A buszoztatással aztán még számos helyen találkoztam, nemcsak Koszovóban, hanem Verbászon (akkor még Titoverbász) éppúgy, mint Újvidéken, Szabadkán vagy Belgrádban. A fővárosi több tízezres népgyűlésen aztán néhányan jót röhögtünk az állítólag cservenkai felvonulók által lengetett tábla szövegén, mert szó szerint a következőket olvashattuk: „Jol nekünk jötek kedves barataink!”  (A szerb „Dobro nam došli dragi prijatelji” szerbiai népgyűlésekre szabott fordítása – mondanám.)

A csordaszellem

Amikor értelmezni, megérteni próbáltam ezeket a tömeggyűléseket a gyakran hosszú buszozást követő egy-két órás beszédek miatt, vagy azért, hogy tapsoljanak, éljenezzenek, hőzöngjenek, ordítozzanak az emberek, mindig hoppon maradtam. Kollégáim és barátaim szerint „ez a jelenség meghaladja értelmi képességeimet”. Valahol 1991 elején aztán úgy váltunk el Prištinában, a Grand Hotel kávézójában, hogy már egyértelműen tudtam, mi mozgatja a népgyűléseknek nevezett vándorgyűlések résztvevőit. A csordaszellem, avagy – ahogy azt az itteni, immár néhai politikus fogalmazta: „a tyúkól melege” tartja össze őket.

A jelenséggel foglalkozó tudomány, a tömegpszichológia szakemberei pontosan leírják, mi motiválja az ilyen tömeges megmozdulásokra járó embereket. Arra persze nem tértek még ki a szakértők, ami újabban Szerbiában folyik, így a buszoztatott polgárok napidíjjal, szendvicsekkel, üdítőkkel és ásványvízzel való „támogatására”, netán a munkahelyük elvesztésével való fenyegetésre vagy a zsarolás, a kényszerítés más formáira. Az állami vállalatok, a közintézmények dolgozói tudnának erről bővebben mesélni.

Van-e különbség?

Az a kérdés is jogosnak látszik, hogy akkor a fennálló rezsimek, ilyen-olyan egyeduralmi rendszerek, diktatúrák elleni tüntetők motívumai is hasonlóak, netán azonosak? Korántsem! A szimpátiatüntetések (ha annak nevezhetők a mostani népgyűlések) legfeljebb a felvonulók, a buszoztatottak és a gyűlések szónokainak egyéni érdekeit szolgálják, míg például az egyetemisták a változásokat, a választások kiírását követelő megmozdulásai vitathatatlanul közösségi érdekek megvalósítását célozták meg, józan ésszel ugyanis az egyén, a tájékozott ember képes megkülönböztetni a tömeges megmozdulások céljait. Tudjuk, persze, hogy a propaganda, különösen az állami kézben összpontosuló sajtószervek (elsősorban a tévék, de a bulvárlapok is) képesek saját szájízük, illetve pénzelőik érdekei szerint tájékoztatni a lakosságot, és ez Szerbiában azért is rendkívül hatékony, mert az emberek többsége nem beszél idegen nyelveket, nem néz, hallgat és olvas tárgyilagos hazai vagy külföldi sajtótermékeket – így aztán nemcsak ténylegesen buszoztathatják, hanem átvitt értelemben is. A tájékozatlan vagy iskolázatlan embereket mindig könnyebb az ilyen buszokba csábítani.

Magától a buszoztatás szótól én nem idegenkednék. Az esetleg berzenkedő nyelvészek idővel majd elfogadják a kifejezést, hiszen ezt a mostani aranykor hozta magával. A nyelv egyébként is alkalmas a változásokra, az időnkénti bővülésre és megújulásra. Amúgy meg nem is a szavakon, hanem a tetteken szoktak múlni a dolgok.

NÉMETH János