Az már régóta nem titok, hogy nálunk (is) a sport és a politika, de nem kevésbé a pénz kéz a kézben jár. A világ „komolyabb” országaitól eltérően azonban a közélet neves szereplői szinte egymást taposva igyekeznek befurakodni valamelyik klub vezetőségébe, lehetőség szerint az elnöki poszt közelébe, hiszen ezzel – persze, amennyiben ez széles nyilvánosságot kap – a legközelebbi választások alkalmával számottevő szavazattöbbséget remélhetnek.

Ugyanez az ábra a valóban kapitalista országokban kissé más formában jelenik meg. Ott a klubot támogató cégek tulajdonosai ülnek a vezetőség legmagasabb székén, de – becsületükre legyen mondva – legtöbb esetben sok millió dollárral vagy euróval támogatják az általuk kedvelt, esetleg még anyagi hasznot is hozó sportágat.

Talán mondani sem kell, hogy a legkelendőbb a foci, hiszen ez „a világ második legfontosabb dolga”. Arra azonban csak elvétve akad példa, hogy a szurkolók vegyék át egy klub vagy csapat felett az uralmat.

Ha már a labdarúgást említettük, nem lehet szó nélkül hagyni a futball-huliganizmust. Ez nálunk közismert tény, s érdekes mód, az illetékes szervek sem erőltetik meg magukat, ha a megfékezése válik szükségessé.

Az ilyen bitangolás hevességének csúcsa azonban nem nálunk, hanem – jó néhány évvel ezelőtt – a ködös Albionban volt tapasztalható. Náluk a Manchester United drukkerei voltak a legbrutálisabbak. Az ottani és akkori állapotok odáig fajultak, hogy már legfelsőbb szinten is kénytelenek voltak vele foglalkozni. Végül az alsóház és a lordok háza is egyhangúan a drákói szigorítások mellett döntött, aminek eredményeként a stadionokban kitörő botrányok vezéralakjait statáriális eljárás alá vonták. „Helyben és nyomban” többéves börtönbüntetést rótt ki az ügyeletes bíró a klubhelyiség egyik elkülönített szobájában, a rendőrök pedig a helyszínről egyenesen a fogházba vitték a delikvenseket.

Okkal tehető fel a kérdés: Hogy kerül (Szerbiában ez) a csizma az asztalra?

Nos, a napokban Duško Vujošević, a Partizan kosárlabdacsapat volt edzője s egy ideig az egész klub elnöke  – jasszosan szólva – kiborította a bilit. Kertelés nélkül mesélt az egyébként politikailag sokszorosan kalapot cserélgető NIN újságírójának a sportág, a politika, a pénz és a nemritkán alvilági alakokból álló sporthuligánok közötti kapcsolatokról. Elmondta többek között, hogy a jelenlegi államelnök, amikor még Šešelj radikálisainak főtitkára volt, különféle, de elsősorban anyagi javakkal járó előnyökkel gyakorlatilag megvásárolta a két legnagyobb belgrádi klub vezérszurkolóit. Ennek az a pikantériája, hogy Vučić köztudottan vérmes Crvena zvezda-szurkoló. Ez azonban nem gátolta meg abban, hogy összekösse a csépet az ellentábor drukkereivel, s a két csoportosulásból stikában kialakította a saját és/vagy pártja falanxát. Ez az ókori Görögországban kialakult hoplita-hadviselés alapegysége volt, a 20. században pedig a szélsőjobboldali (fasiszta) spanyol mozgalom, a José Antonio Primo de Rivera által kialakított falange az ókori phalanxról kapta a nevét, jelezve a tagok összetartását, zárt, áttörhetetlen rendjét. Vučić kétes csoportokkal való bratyizást jól példázza első miniszteralelnök korában a Partizanban tett látogatása is. Nem a klub központjába, hanem a szurkolói szobába ment, s ezzel is kifejezte bizonyos fokú megvetését a Partizan vezetőségével szemben.

Egyébként a Zvezda és a Partizan szurkolóinak „uralkodása“ a miloševići korszakban kezdődött, és azóta is tart. Hatalmuk odáig terjed, hogy nem túl régen azzal fejezték ki elégedetlenségüket egy elvesztett mérkőzést követően, hogy beszaladtak a pályára, és letépték Šćepovićról a csapatkapitányi szalagot.

Az sem titok, hogy a vezérszurkolók szinte élet és halál urai a lelátókon. Ők vezénylik a bekiabálást, a fáklyák és egyéb veszélyes eszközök használatának időpontját, a balhék megkezdését… Tehát a politikusoknak is érdemes velük jóban lenni, ha a nép szemében növelni szeretnék önmaguk ázsióját. Aki velük ki tud egyezni, közvetve ellenőrzése alatt tarthatja akár az egész mérkőzést is. Ennek azonban ára van. De a politikai csúcson levőknek sosem volt probléma egyik vagy másik „szurkoló” börtönbe vonulását elnapolni, szemet hunyni kisebb, sőt nagyobb törvénysértések felett, vagy egyéb kedvezményekkel magukhoz kötni a hangadókat.

A Partizan minden idők (egyik) legsikeresebb edzője azt is felvetette, hogy a „kéz kezet mos” alkuk megkötése és folyamatos érvényesítésének eredményeként megszűnt a lelátókon a „Vučiću, pederu!”  skandálása.

Ha a neves edző által felsorolt helyzeteknek, történéseknek, összefonódásoknak és  – mondjuk ki – visszaéléseknek csak a fele igaz, sokkal érthetőbbé válnak bizonyos dolgok. Kétségtelen ugyanis, hogy mindenkit „meg lehet venni”. Még azokat is, akik öntömjénezéssel állítják, hogy „nincs az a pénz!”. Ez nem igaz, mert „van az a pénz”.

BOTH Mihály