Nagyot fordult a világ azóta, hogy a Kedves Olvasó a kezébe vette a Családi Kör legutóbbi számát.

Nagyot fordult az anyaországban is, és úgy tűnik, itthon is.

Lezajlott a magyarországi parlamenti választás, amelyen a Tisza földcsuszamlásszerű győzelmet aratott, s ennek megfelelően az eddig kormányzó Fidesz történelmi vereséget szenvedett el. Mindezt úgy, hogy a szavazópolgárok elképesztő arányban járultak az urnák elé: a jogosultak 79.67 százaléka voksolt. A végeredmény szerint a Tiszának száznegyvenegy, a Fidesznek ötvenkettő, a Mi Hazánk Mozgalomnak hat képviselője lesz a Magyar Országgyűlésben.

S noha sokan aggódtak, hogy ha ilyen eredmény születik, a Fidesz nem fogja könnyen adni a hatalmat, meglepően gyorsan és simán zajlott már a szavazás estéjén minden: javában tartott a voksok számolása, nem is volt különösebben magas a feldolgozottság, amikor Orbán Viktor kiállt a színpadra, és bejelentette, hogy gratulált a Tiszának a győzelemhez.

Ezt követően Budapesten és számos más településen is szinte valóságos népünnepély kezdődött: a tömeg ellepte az utcákat, énekelt, örömmámorban úszott mindenki, legalábbis a polgároknak az a része, amelyik a Tisza győzelmében reménykedett. Elképesztően sok volt köztük a fiatal, a tizen- és huszonéves, akikről itthonról, a tévé és számítógép képernyője előtt ülve megállapítható volt: teljes szocializációjuk a Fidesz kormányzása alatt történt, ők gyakorlatilag nem is ismertek más rendszert Orbánén kívül.

És úgy tűnik, elegük lett belőle.

Az okokat tudós elmék fogják még hosszú hónapokon át elemezni. Kampányelemeket fognak górcső alá helyezni, vizsgálni fogják, hogy mire volt fogékony a nép, és mire kevésbé, mi volt, ami „működött”, és mi nem. Az biztos, hogy az embereknek borzasztóan elegük volt a folyamatos rettegtetésből és gyűlölködésből. Abból, hogy a hatalmon lévők állandóan azzal riogattak: ha nem a kezükben marad a kormányrúd, háború, vér, nyomor és fagyhalál vár a magyarra, miközben a polgár azt látta, hogy az állam működése minden szinten csődöt mondott vagy legalábbis csődközeli helyzetbe került.

És elegük volt abból, hogy az Orbán-kormány a „nemzeti érdekre” hivatkozva gyakorlatilag minden szövetségesével összeveszett, hogy az országban, amely a történelem során több ízben szenvedte meg az orosz elnyomást, most moszkvai kémek járkálnak fel s alá, s hogy szinte minden létező plakáthelyről a vegytiszta gyűlölet ömlik a fejükre. Kisgyerekek kérdezték rettegve a szüleiktől, hogy mikor jön a háború, meg mikor halnak meg, hiszen a plakátokon, hirdetésekben ezt látták.

A magyar békés nép. Békében, nyugalomban akar élni. És ha lehet, fejlődni akar. Meg jól élni, utazgatni is akar, örülni, szeretni, lehetőleg szabadon – úgy, ahogyan annyi más nemzet fia-lánya teszi ezt Európa-szerte.

Igen, Magyarországon is vannak emberek, nem is kevesen, akik elhitték, hogy a németek már éhen fagytak, de a többségnek azért feltűnt, hogy más országok, ahol nem Orbánék kormányoznak, az embereket nem küldik hosszú sorokban a frontokra, ellenben normális iskolák vannak, normális oktatással, hozzáférhető orvosi ellátással, jól szervezett tömegközlekedéssel és azzal a fajta nyugalommal, amiben a magyarnak nagyon régen nem volt része.

Ahogyan azt megjósoltuk, április 13-án is felkelt a nap, és az élet ment tovább. Mostanra a plakátok is megfogyatkoztak, a közmédiában egyre több valós hír is megjelenik, meg úgy egyáltalán: egyelőre kitart az öröm.

Magyar Péter, a Tisza elnöke nem várta meg, hogy hivatalosan is beiktassák a miniszterelnöki tisztségbe. Folyamatosan jelentette be, hogy kik lesznek a Tisza-kormány miniszterei, ki milyen tárcát kap, a miniszterjelöltek pedig azonnal neki is láttak a munkának, tárgyalnak, egyeztetnek, hogy Magyarország minél előbb hozzájuthasson az eddig befagyasztott uniós támogatásokhoz. A forint évek óta nem látott magasságokba emelkedett. Az ügyészségek elkezdtek vizsgálni olyan ügyeket, amelyeket évek óta gondosan kerültek, s amelyek fókuszában eddig nagy hatalmúnak hitt emberek állnak.

A Fidesz-birodalom magába roskadt. Azok, akikről akár csak két hete még egy ország hitte, hogy érinthetetlenek, ma már semmilyen megfélemlítő erővel nem bírnak.

És Magyar Péter megtett még valamit: magához rendelte az erdélyi és a vajdasági magyar pártok elnökeit. Kelemen Hunorral, az RMDSZ vezetőjével még készült is a Facebook-oldalára egy közös kép, de már az arról a találkozóról kiadott közlemény is meglehetősen éles hangú volt. Pásztor Bálint, a VMSZ vezetője rosszabbul járt. Vele még közös fotó sem került a jövőbeni magyar miniszterelnök közösségi oldalára, csak a szigorú nyilatkozat, amelyből kiderül, hogy „vajdasági magyar testvéreink továbbra is számíthatnak az anyaország támogatására”, a szerzett jogok megmaradnak, és folytatódik a magyar–szerb kapcsolatok további erősítése. Azonban azt is tudatta: Pásztor számára nyilvánvalóvá tette, hogy alapvető változásokat vár el az anyaországi források felhasználásának átláthatósága és hatékonysága terén, és nem fogja elfogadni, hogy „az anyaországi támogatásból működő, a VMSZ által kontrollált vajdasági magyar média egy az egyben Fidesz-propagandát közvetítsen”. És talán a legkomolyabb: ígéretet tett, hogy kormánya tíz évre visszamenőleg meg fogja vizsgálni az anyaországi támogatások felhasználását, és a levélszavazás kapcsán tapasztalt választási visszaéléseket is.

Mindezek után Pásztor Bálint és a VMSZ egyet nem tehet: nem hiheti, hogy minden ugyanúgy folytatódhat, mint eddig.

Valamilyen változásnak a vajdasági magyar közösségben is meg kell kezdődnie.

A kérdés az, hogy ezt ki vezényli le.

 KOCSÁNYOS Pálma