Az egyházi vagyonok visszaszármaztatásáról szóló törvényt még 2006-ban meghozták, négy évvel később pedig ügyvédként nyugdíjba mentem. Az egyházak által rám bízott feladatnak, illetve egyes egyházközségek felhatalmazásának lényegében eleget tettem, az elvett mezőgazdasági földjeiket rendre birtokukba adattam, és a földhivatalban a tulajdonjogot a nevükre írattam.

Azért mondom, hogy „lényegében eleget tettem”, mert igyekeztem elsősorban a földeket visszaszármaztatni, hiszen a földekből származó évi jövedelem a legjelentősebb az egyházak számára. Maradtak az elvett egyházi épületek visszaszármaztatásai, azonban a törvény szavai szerint ezekért többnyire csak némi pénzbeli térítmény járna, de az állam (tudomásom szerint) ezek kifizetésével még nem nagyon foglalkozik, annak ellenére sem, hogy a 2006-ban meghozott törvény a végzések meghozatalára a kérvény beadásától számítva mindössze 6 hónapot szabott ki. (Ma már nem 6 hónap múlt el, hanem többszörösen 6 év). Nem ezekről akarok azonban írni, mert ez köztudomású dolog, és az egyházak meg az ügyvéd kollégák is különösen jól tudják mindezt, persze nem árt ezt a kérdést bár néha szellőztetni.

Ügyvédi karrierem végén engem egy másik szálka foglalkoztat, amelyről minden valószínűség szerint sem az egyháznak, sem az ügyvédeknek nincs tiszta képük. Nekem viszont kézzelfogható dokumentumok és egyéb információk meg logikus következtetések jutottak  a birtokomba, és lelkiismeretbeli kötelességemnek tartom a katolikus egyházközségek és azok ügyvédei irányába a meglátásomat felszínre hozni.

A nem létező alapítói okirat

Végeredményben az elvett Római Katolikus Iskolaalapként telekkönyvezett mezőgazdasági földekről van szó, melyek jövedelme céleszközként a valamikori egyházi iskolák fenntartását segítette elő. Ezen földek visszaszármaztatása a 2006-ban meghozott törvény alapján elindított eljárások elején nem képezett különösebb gondot. Az illetékes közigazgatási szerv mindössze a területi római katolikus püspökségtől kért igazolást, hogy a tárgyat képező föld valóban a kérvényező egyházközséghez tartozik-e. Ez logikus hozzáállás volt, hiszen a régi telekkönyvekből ez nem tűnt ki, mert ott csak az volt beírva, hogy római katolikus vagy csak katolikus iskolaalap. Később azonban a szerbiai Vagyon-visszaszármaztatási Bizottság Konfeszionális visszaszármaztatási egységében (a továbbiakban Ügynökség) némi személyi változások is történtek, de minden bizonnyal egy lényeges állásfoglalás is változott ebben a tárgykörben, és az említett püspöki bizonylat mellett az Ügynökség kérte mellékletként a bejegyzett iskolaalap alapító okiratát is, melyet beszerezni nemcsak nekem, de hiszem azt, másoknak is lehetetlen volt (még a mai meggyőződésem szerint sem létezett ilyesmi). Az Ügynökség jogász kollégáival igyekeztem jó viszonyt és közvetlen hangulatot ápolni, és emlékszem, kávézás közben odavetettem, hogy valamelyik tárgyból mutassanak már egy alapító okiratot, hogy hogyan is néz az ki. Erre viszont sohasem került sor. Ez nem is tűnt fel nekem akkor, de a későbbiekben, miután ezt az okiratot végképp nem tudtam beszerezni, és behatóbban kezdett foglalkoztatni a kérdés, emlékezetemben visszapergett ez a kávézás közbeni mozzanat is.

A rám bízott ügy tárgyát képező római katolikus iskolaalap a kezemben lévő telekkönyvi kivonat szerint még 1864. évi beírással szerepel. Ha létezett volna, akkor az alapító okiratnak is ott volna a helye a telekkönyvi okiratok archívumában. Evvel kapcsolatban viszont úgy a bíróságról, mint a levéltárakból keresésemre negatív írásos válaszokat kaptam, hogy nincsen. A szabadkai püspökség sem rendelkezik ilyen okirattal.

Tekintettel a már előbb említett 1864. évi dátumra, amikor már ennek az okiratnak meg kellett lennie, ha egyáltalán létezett, a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltárhoz fordultam, ahol az akkori egyházi dokumentumokat őrzik. Miután onnan is negatív választ kaptam, elmentem Kalocsára, és személyesen is átnéztem minden idevaló papírkötetet. Az alapító okiratnak viszont nyoma sem volt. Nem mentem azonban hiába, mert magamhoz vettem néhány témát érintő papír hitelesített másolatát otthoni tanulmányozás céljából. Ezt megelőzően azonban Belgrádban az Ügynökség már döntött oly módon, hogy részleges végzésével az iskolaalapként bejegyzett vagyon visszaadását elutasította azzal, hogy az egyházközség kérvényének nem vitás részére vonatkozólag utólagos döntést fog hozni. Ez a megoldás egy nagyon átgondolt és körmönfont jogi helyzetet szült. Az említett részleges végzésből engem mindjárt annak jogi megindoklása érdekelt, hogy miért lett az iskolaalapként bejegyzett földek visszaadása elutasítva. Én ugyanis, mivel a kért alapító okiratot nem tudtam mellékelni, azt a választ adtam, hogy ezeket a földeket az illetékes egyházközségtől vették el, tehát annak is kell visszaadni, hiszen az akkori papírokon, amikor a tulajdonjogot elvették, csakis ez a jogi személy szerepel, így ugyanazon jogi alanynak kell visszaadni, és ez nem lehet vitás kérdés.

Ezt a gondolatmenetet a végzés megindokolásában úgy kerülték meg, hogy a „legvalószínűbb”, hogy az iskolaalap igazgatásával az illetékes egyházközséget bízták meg. A földek tulajdonjogának elvételénél azért csak ez szerepel, de mivel nem bizonyított, hogy a tárgyat képező római katolikus iskolaalapot az egyház alapította, így a bejáródott közigazgatási bíróság joggyakorlatára hivatkozva az az egyháznak nem adható vissza. Mivel több ügyben is kiderült, hogy az iskolaalapot fizikai személyek alapították, ezért ezen ügyekben csupán a szabadkai püspökség igazolásából kitűnő állítást, hogy a kérvényező egyházközség jogutódja az említett iskolaalapnak, az eljáró szerv nem fogathatta el.

A belgrádi Ügynökség meglepetésére az említett részleges végzés ellen közigazgatási pert indítottam (mivel a törvény fellebbezést ezen végzés ellen nem engedélyez). Úgy gondoltam, nincs veszítenivaló, mivel a végzés értelmezése alapján a nem vitás ingatlanokra vonatkoztatva zökkenőmentesen folyhat tovább az eljárás, hiszen azért van kitalálva és előírva a részleges végzések jogi intézménye, tudniillik, hogy a szétválasztható ügyek egymást ne késleltessék.

Míg a közigazgatási pert nem kezdték tárgyalni, nekem módomban állt a Kalocsáról magammal hozott papírokat áttanulmányozni.

Nagyon hasznos információkhoz jutottam a még 1939 májusában keltezett, az akkori igazságügyi minisztériumhoz irányított bácskai régió Szabadkán székelő püspökségnek Budaković püspök aláírásával ellátott leveléből. Ez a levél nem magyarul, hanem, mondjuk úgy, horvát–szerb nyelven íródott. Egyik mondatában világosan rámutat, hogy a katolikus iskolák minden ingatlana, amelyek már megvoltak a XXXVIII./1868. törvény előtt, vagy amelyeket később vettek saját eszközeikből vagy állami támogatásból, a telekkönyvekben úgy vezetődtek mint „Katolikus iskolaalapok”, mert semmilyen kétség sem volt afelől, hogy ezek a „Katolikus iskolaalapok” a katolikus egyházhoz tartoznak, mint annak tulajdonai.

A levél arra is rámutatott, hogy ezeket az iskolaalapokat a nép által választott úgynevezett „iskolaszékek” igazgatták. Más vallású egyházi felekezetek ezeket az ingatlanokat az egyházközösségeikre ruházták rá, ezt azonban a katolikus egyház nem tehette, mert abban az időben a katolikus egyházközségek nem léteztek, illetve nem alakultak meg.

Így érthetővé válik, miért és hogyan születtek meg az 1800-as évekből származó „Katolikus iskolaalap” címen futó telekkönyvi beírások, és hogy ez a vagyon az egész katolikus egyház vagyonát tulajdonként képezte mint céleszköz, és nem valamiféle alapító okirat alapján lettek beírva, ahogyan azt a belgrádi Ügynökség és a bíróság állítják, és ezen okirat hiteles másolatát kérik mellékletként a katolikus egyháztól feltételként, hogy ezt a vagyont az egyháznak visszaszármaztassák.

A harc kimenetele kiszámíthatatlan

Mivel a katolikus egyházközösségek a későbbiekben megalakultak, és az egész katolikus egyház vagyona áttevődött ezekre az egyházközségekre, így került sor arra, hogy e vagyon háború utáni elvételekor (agrárreform, államosítás stb.) a végzésekben ezek az egyházközségek szerepelnek jogi személyekként mint ügyfelek, érintett tulajdonosok, nem pedig azért, mert ők voltak e vagyon igazgató szervei, amint ezt az Ügynökség az elutasító végzésében megindokolja. Tehát jól hivatkoztam én arra, hogy az állam adja vissza ezt a vagyont is annak, akitől elvette, illetve azon katolikus egyházközségnek, amelyik elvételkor a végzésben szerepelt. Ha akkor ugyanis nem volt kérdéses, kitől kell elvenni (mert nem volt kérdéses), akkor most se legyen kérdéses, kinek kell visszaadni.

A fenti gondolatmenetem helyénvalóságát igazolja egy másik okirat is, melynek hitelesített másolatát Kalocsáról magammal hoztam. Ez egy harmadfokú belgrádi bíróság ítélete (Odeljenje 3. Beogradskog Kasacionog suda u Novom Sadu Br. Reg. 760/1938), melyet 1939 szeptemberében hozott a bíróság szerb nyelven egy katolikus egyházközség javára egy iskolai lakásügyben. Az ítéletben kimondták, hogy a vitatott lakás a római katolikus egyház tulajdona és a „római katolikus iskolaalap” javára szolgál, és ezzel a katolikus egyházközség szabadon rendelkezhet.

Tehát ebben az esetben sem a katolikus egyházközösség az iskolaalap igazgató szerve, hanem annak tulajdonosa volt.

Visszatérve a közigazgatási perre, melyet én a konkrét ügyben megindítottam még 2015 márciusában, ezzel azt értem el, hogy a belgrádi Ügynökség nem akart tovább eljárni még azon ingatlanokra vonatkozóan sem, melyek visszaadása nézetük szerint nem volt kérdéses, mondván, hogy a megindított per kapcsán ők az összes ügyiratot elküldték a bíróságra, és az iratok nélkül nem dolgozhatnak. Persze mindez nem volt szabályszerű, de erre most nem szándékozom kitérni. A fentiek szerint tehát az egyházközségnek, melyet képviseltem, nyolcvanvalahány hold földje úszott. Ezért mindent megtettem, hogy a bíróság minél előbb döntsön, hogy az iratok visszakerülhessenek.

A közigazgatási bíróság ítéletét végül 2016 júniusában megkaptam. Mondjam úgy, hogy „természetesen” az Ügynökség végzését a bíróság is jóváhagyta nagyon hasonló indoklás mellett, mint ami a végzésben állt. A bíróság az ítéletében, bár jelzi, hogy figyelembe vette a beadványomat, melyben rámutatok a kalocsai papírokból szerzett információkra, és hogy ezeket mellékelem is a beadványomhoz, mégsem fejti ki a nézetét ezekkel kapcsolatban, hanem továbbra is nyargal azon, hogy nincs bizonyíték, hogy az iskolaalapot a katolikus egyház alapította (annak ellenére, hogy az egyház ezen ingatlanoknak volt a tulajdonosa).

Tekintettel arra, hogy a konkrét esetben az iskolaalap, amiért harcoltam, huszonvalahány hold mezőgazdasági földet tett ki, és emiatt az egyházközség nem kapta meg a nyolcvanvalahány hold földjét, az egyházzal egyetértésben úgy döntöttünk, az ügyet tovább sem az országban, sem a nemzetközi bíróság előtt nem folytatjuk, mert a 80 hold kiszámítható számú év alatt kitermeli az odaveszett 20 hold föld árát, viszont a további „harc” kimenetele kiszámíthatatlan, és nagyon sok évet venne igénybe.

Igaz, hogy a munkámat eredményesnek tartom, mert próbálkozásom miatt mindössze egy gazdasági évet veszítettünk, de keserű szájízzel fejeztem be ezt a munkát, hiszen meggyőződésem szerint nemcsak az a nyolcvan, hanem a huszonvalahány hold római katolikus iskolaalap is az egyházat illeti.

Mit lehet tenni?

Mivel az említett esetet jogerősen lezárták, és hiszem, hogy már sok más esetben is Vajdaságban így van, az elhúzódó ügyekben viszont, amint láttuk, a kimenetel a katolikus iskolaalapokra vonatkozólag eleve eldöntetett, a probléma megoldására volna némi esély; ha valaki, mondjuk a katolikus egyház vagy valamely hatalmi párthoz hű magyar párt indítványt adna át törvényváltoztatásra vagy olyan törvény meghozatalára, mely szerint ezeket a mezőgazdasági földeket is vissza lehetne származtatni egykori tulajdonosának, a katolikus egyháznak, illetve az illetékes katolikus egyházközségeknek. Ha már ez a meglévő törvények szerint, amint láttuk, lehetetlenné vált – tenném hozzá.

Ez az ajánlatom azért is jó volna, mert a nyilvánosság elé kerülne ez a probléma. Az én két évtizedes joggyakorlatom és tapasztalatom a közigazgatásban persze azt diktálja, hogy ezt a kérdést meg lehetne oldani törvényhozás nélkül is, ha volna erre politikai akarat, de ha ez a kérdés egy törvényjavaslat révén nyilvánosság elé kerülne, látok esélyt arra, hogy ez az akarat is megváltozzék…

SÍPOS Tibor