Tíz napja folyik már a tantermi oktatás és vele együtt a kormányzati szerencsétlenkedés. Közben forr a közösségi média, pro és kontra egyaránt, pedig mindent meg lehet(ne) szokni – így az iskolai munka megváltozott rendjét is.

Az iskola-előkészítőbe járó ovisok például – legtöbbjük (és a szüleik) nagy örömére – újfent élvezhetik a kortársi közösségben zajló munka megannyi izgalmát. Sőt, immár számos helyen a fiatalabbak is elindulhattak óvodába.

Az óvodai tapasztalatok azt mutatják, hogy a kicsik a közösségi játék és foglalkozások örömében végtelen türelemmel és felelősséggel vetik alá magukat a kényelmetlen és szokatlan intézkedéseknek: hűségesen és szófogadón viselik a gyakran kellemetlen szájmaszkot, vidáman számolgatnak 20-ig, 30-is, amíg szappanos vízzel dörzsölik a kezüket, ujjaikat, sőt még a számukra nehezen érthető „szociális távolságtartásra” is ügyelnek. Bár igazából nem tudják, miért nem mehetnek közel a társukhoz, miért nem foghatják meg a kezét, vagy ölelhetik magukhoz, de tudomásul veszik.

Az iskolásoknál más a helyzet. A kisebbek még úgy-ahogy hallgatnak a tanító nénire, ami nagyban függ a pedagógus empátiás képességeitől. A nagyobbaknál félő, hogy a türelem és a kényelmetlenségek kényszerű elviselése előbb-utóbb kifullad.

Kissé irigykedve hallgattam a televízióban az egyik budai elit gimnázium igazgatóját, aki a szigorú biztonsági intézkedések betartatása kapcsán kijelentette: az ő tanulóik számára a felelős magatartás olyan alapérték, amelyhez mindenki öntudatosan ragaszkodik.

Ez így lenne szép mindenütt, de sajnos a hétköznapok jóval ridegebbek, a közösség, köztük a szülők megosztottsága miatt még inkább, hiszen tömegével olvasni a közösségi médiában kifejezetten a védelmi intézkedések ellen ágáló, sőt olykor ellenállásra buzdító bejegyzéseket, és ami ennél is aggasztóbb, konkrét cselekményeket. Már szeptember első napjaiban történtek olyan esetek, amikor iskolába küldtek COVID-fertőzött kisdiákot. Belgrádban a szülők elővigyázatosságból (mert az anya egy COVID-rendelőben dolgozik) elvégeztették gyermekükön a tesztet, de mivel egyébként tünetmentes volt, jóhiszeműen elküldték az iskolába. Délutánra viszont megérkezett a pozitív eredmény.

Malomkövek között

A minisztérium, mint közölték, „azonnal reagált”, a tárcavezető saját állítása szerint „a kezdetektől követte az eseményt”, és feljelentést tett az illetékes gyámhatóságnál „lelkiismeretlen szülői magatartás és a többi gyermek egészségének veszélyeztetése miatt”.

Ez minden bizonnyal a Šarčević-féle állami szigor első ökölcsapásának vehető, amely mögött teljes mellszélességgel áll maga a (leköszönő?) kormányfő is, aki azt ígérte, hogy a tanévkezdést „követő két hétben nem fogják tolerálni a járványügyi intézkedések megszegését”. Hogy előtte hogyan volt, tudjuk, utána hogyan lesz, meglátjuk.

Šarčević magabiztos kijelentése a gyámhatóságnál tett feljelentésről csak egy újabb vaktöltény, amely durran egyet, de a megfélemlítésen túl az égadta világon semmit nem jelent. Egyúttal végtelenül szomorú, hogy bizonyos kormányzati szinteken fogalmuk sincs, vagy nem veszik tudomásul, hogy más állami szervek hatásköre, személyi és tárgyi erőforrásai meddig terjednek. A szerbiai szociális védelmi rendszer (ide tartozik a gyámhatóság is) az ország állapotából következően óriási gondokkal küszködik, és farizeusi magatartás azt állítani, hogy képes olyan ügyekkel foglalkozni, mint az iskolai maszkviselés, vagy hogy a szülő megmérte-e iskolába indulás előtt a gyermeke lázát.

Erre licitált rá az egyik rendőrszakszervezet, amely kiáltványban tudatta a lakossággal, hogy a rendőrség nem köteles fellépni az arcmaszkot nem viselők ellen, és az emiatt kirótt esetleges bírságot sem köteles befizetni senki. Ezt az állítást hivatalosan sem meg nem erősítették, sem meg nem cáfolták.

Az iskolák pedig újfent a korántsem konzisztens rendszer malomkövei közé szorultak.

Mosolytalanul és idegenkedve?

Ugyanis a dörgedelmes miniszteri bejelentések ellenére sem kaptak ajánlásokat arra vonatkozóan, hogyan járjanak el, ha a diákok (ne adja ég, a tanárok) nem hajlandók arcmaszkot viselni. A Danas napilap megkérdezte Marina Videnović pszichológust, egyetemi tanárt, hogy az arcmaszk viselésével kapcsolatban a büntetést vagy a kitartó győzködést és figyelmeztetést tartja-e hatékonyabbnak.  Válasza igen tanulságos: „A minisztérium mindannyiunk nevében és mindannyiunk érdekében hozott döntést, de nem vonta be az összes érdekeltet a döntéshozatali folyamatba, mert ez a társadalom nem így működik… Emiatt nagy az ellenállás. És hogyan küzd a minisztérium az ellenállással? Büntetéssel fenyeget. Így teljesen kizárja a párbeszédet, és nem hagy lehetőséget az együttműködésre… Hogy világos legyek, egyetértek azzal, hogy a diákoknak maszkot kell viselniük, és meg kell tanulniuk megvédeni magukat és másokat, de úgy gondolom, hogy ezt az üzenetet nem a megfelelő módon juttatták el az érintettekhez.”

Szintén a Danas napilap közölte egy angol szakos tanárnő írását is, amelyben kesernyés szájízzel teszi fel a kérdést: „Hogyan tudok majd arcmaszkban beszélni, magyarázni… Hogyan látják a gyerekek a mosolyomat… És én hogyan látok majd mosolygó gyermeket?! Kérdezem, hol vannak a gyermekjogok bősz harcosai, és mit szólnának ahhoz, hogy ha köhent vagy tüsszent egy gyermek, elkülönítőbe kell vezetni?… Ez nem visszaélés, nem diszkrimináció? Vajon emiatt a kisebb gyermekek nem fognak életük végéig idegenkedni az iskolától?”

A mosolytalan és az iskolába ellenérzésekkel induló gyermekkel pedig ugyan mit ér az iskola? De egyszer majdcsak lehullik mindenkiről az álarc.

BERETKA Ferenc