Jó ideje folyik már egyfajta nem formális vita az érintettek (szülők, pedagógusok, bizonyos állami szervek, intézmények) köreiben a konzervatív és liberális szülői magatartás kapcsán arról, hogy vajon a gyermekek valós érdeke milyen nevelési attitűdöt követel. Az eltérő nézetek bizonyos pontokon kibékíthetetlen ellentétekbe torkollnak. Míg egyesek foggal-körömmel ragaszkodnak a jelenleg jogszabályokban is rögzített, a gyermek jogait és érdekeit mindenek fölé helyező felfogáshoz, mások a patriarchális és konzervatív nevelési elvek pozitív hatásait hangsúlyozzák a személyiség fejlődésében.

Túlzott törődés – csökkenő veszélyérzet

Az utóbbi álláspont képviselői egyebek között arra figyelmeztetnek, hogy a túlzottan törődő szülői gondoskodás fékezi a gyermeket az önmagát megóvni tudó egészséges helyzetfelismerésben, nehezíti a szocializálódását, erősíti benne azokat a mások számára zavaró viselkedésformákat, amelyek a saját akaratának mindenáron való érvényesítésére irányulnak, és a gyermekjogok mindenkori és maradéktalan tiszteletben tartása esetleg mások jogainak korlátozását jelenti. A gyermek biztonsága iránti feltétlen külső felelősség pedig visszafogja a gyermek veszélyérzetét. Nem érzi meg ösztönösen, hogyan reagáljon megfelelően az esetleges nehézségekre vagy kockázatokra, és nem tanulja meg ezeket elkerülni vagy elhárítani. Még akkor sem, ha megvannak hozzá a testi, szellemi stb. adottságai, mert azt szokja meg, hogy mindig mindenben mások vigyáznak rá. Figyelmeztetik a veszélyekre, elhárítják előle az esetleges próbatételt jelentő akadályokat, így neki azzal nem kell foglalkoznia. Ennek jó példája, hogy az utóbbi egy-másfél évtizedben rendkívüli módon megszaporodott például a kisebb-nagyobb gyermekbalesetek száma. A sérüléssel, akár kisebb maradandó károsodásokkal is járó iskolai balesetek (kéztörés, lábtörés, fogvesztés, agyrázkódás stb.) oka leginkább az elővigyázatlan, sok esetben nehézkes és esetlen mozgás, az akadályok késői felismerése, az adott helyzet rossz megítélése és ennél jóval ritkább esetben a kortársi erőszak valamilyen formája. A biztosítótársaságok, amelyek korábban versengtek egymással a kötelező diákbiztosításokért, mára szó szerint ódzkodnak tőle, csak ímmel-ámmal vállalják, sőt egyesek tudatosan olyan magas biztosítási díjat szabnak meg, hogy a kötelező ajánlattétel során alulmaradjanak a konkurenciával szemben. Ennek nem titkolt oka, hogy „rosszak a biztosítási forma műszaki mutatói”, magyarán, nemhogy haszonnal nem jár, de a kártérítések összege leginkább túllépi a beszedett biztosítási díjakét.

Túlzott engedékenység – a fegyelem felborulása

A megengedő szülők valódi szörnygenerációkat hoznak létre – véli David Eberhard svéd gyermekpszichiáter. A meghökkentő megállapítást arra alapozza, hogy szerinte „a mostani társadalomban csődöt mondtak azok a régen jól bevált nevelési normák, amikor a szülő rendre tudta utasítani a gyereket, és meg is tette. Napjainkban nem létezik következetesség, és felelősséget is nehezen vállalunk… Ha a szülők mindennek eleget tesznek, amit csak a gyerekek akarnak, a gyerekek a fejükre nőnek, minden percben a kívánságukat lesik, ezáltal megfosztják saját magukat a szabadságtól.”

Abban viszont nagyjából mindkét fentebbi álláspont képviselői egyetértenek, hogy nyugodtan lehet nemet mondani a gyereknek, az még nem jelenti azt, hogy bántalmaztuk volna.  Eberhard mellett ezen az állásponton van egyebek mellett az UNICEF is, amelynek irányelvei között szerepel, hogy egyértelműen és következetesen NEM-et kell mondani a gyermek minden elfogadhatatlan magatartására, különösen akkor, ha érzelmileg vagy fizikailag bánt vele másokat.

Még akkor is, ha ez a NEM ellenére lenne.

A szülő helyett a tizedes?

Szerbiában az utóbbi néhány hétben igencsak felkavarta a közvéleményt egy, korábban is gyakran fölvetődött, ám a jelek szerint mostanra eldöntötté vált korántsem megnyugtató ötlet: a kötelező sorkatonaság visszaállítása.

Témánkhoz egy ponton szorosan kötődik a hír, ez pedig a fegyelem kérdése. Amikor a közelmúltban (sokadjára) ismét bedobták a hírt a köztudatba, a lakosság meglepő hányada pozitívan, megannyian lelkesedve fogadták. A jócskán csöpögő „hazafiasság”, valamint a hon („a nemzet, a bölcső, a sírok, a küszöbök”?) megvédésének mindenek felett álló szent kötelessége mellett az okok sorában jelentős helyet foglalt el a fiatal nemzedék szilárd fegyelemre, férfias kitartásra, acélos jellemre és derék kiállásra nevelése. Szemben a jelenkor mindenféle devianciájával, köztük az „elkényeztetett, puhány, az anyja szoknyáját el nem engedő, nyámnyila” fiatalok megannyi testi-lelki-jellembeli hiányosságával.

És előjött a békebeli nosztalgia is az embertpróbáló, de a lakóhely, vallás, szokások, anyanyelv, nemzet, hagyomány tekintetében egymástól nagy (mára már országnyi) távolságot áthidaló bajtársiasság után. Amikor megtanulta az is, aki egyébként nem tudta, mi a fegyelem, a férfias tartás, a függelem és a kötelesség. Meg sok egyebet. Amit aztán gyorsan el is felejtett.

Például, hogy épp az a hadsereg, amely után még tán ma is érez némi hamis nosztalgiát, egyik napról a másikra felrúgta meghatározó erkölcsi és eszmei alapjait (ma már inkább ideológiai indoktrinácóit), amelyekre a pozitív élmények épültek. Galádul átverte, megosztotta, majd egy szűk kör által vizionált hagymázos cél érdekében egymás ellen fordította és halálba kényszerítette sokukat.

Ezen a tényen az sem változtat, hogy a szülői törődést „felváltani hivatott” tizedesi-őrmesteri „szigor” mellett (pár napig) új tantárgyat is be akartak iktatni a középiskolák tanrendjébe, a Szerb Köztársaság védelmi alapjait, ahol minden óra elején felcsendülne a szerb himnusz, hogy „erősítse a nemzeti öntudatot, és a fiatalok könnyebben tudjanak azonosulni országukkal”. Az ötlettől végül visszakoztak.

A másikon viszont csak az tudna változtatni, ha az emberek végre egyértelműen és következetesen NEM-et tudnának mondani. Ez esetben nem a gyereknek.

BERETKA Ferenc