Ritka nagyot szólt az a kultúrbotrány, amit Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke a Tanyaszínház Ödön von Horváth-előadásával kapcsolatos nyílt levele váltott ki Vajdaságban. Nem valószínű, hogy ilyen mértékű felháborodásra számított volna, hiszen a cenzori szándékot az „atyai gondoskodás”, a közönség lelki nyugalmáért aggódás álcája mögé rejtette.

A Magyarországról importált retorikával és módszerekkel már épp alaposan befeketített és ellehetetlenített – mára már csak nyomokban létező – ellenzéki magatartásúakra rá is lehetett volna lőcsölni, „politikai hangulatkeltés”-nek minősíteni a megszokottan gyér tiltakozásokat, csakhogy túl messzire mentek: túl nagy arccal, túlontúl magas lóról, túlságosan is lenézve az átlagolvasó és -közönség kritikai és igazságérzetét.

Megszólalt az „öncélú közönségesség”-től óva óvott „közönség” is: tagjai mélyen sérelmezik írásaikban, hogy álságos indokokra hivatkozva nemcsak egy színházi előadást tiltottak le, bélyegeztek meg, vonták kétségbe rendezői stábjának és színészeinek önrendelkezési és szabad alkotói jogát, hanem őket, a produkció potenciális közönségét is kiskorúsították, elvitatva tőlük azt a lehetőséget, hogy maguk döntsék el, a provokáció és a szabadosság milyen szintjét képesek elfogadni. Mi több, még szülői értékrendjüket is felülírták, hiszen elvileg minden szülő maga dönti el, hogy mikor, miképp és hogyan beszél kiskorú gyermekének a nemiség tartalmairól. Ha egy beszédmódot (mint amilyen a Tanyaszínház tradicionálisan pajzán, polgárpukkasztó nyelve) nem tud elfogadni, és attól gyerekét is szeretné eltiltani, akkor – ahelyett, hogy szemét/fülét befogva követne el erőszakot saját gyerekén – egyszerűen nem viszi el az egyébként is késő este kezdődő előadásra.

Nemzetvezetőék alaposan el is számították magukat, rosszul kalkuláltak. Azt hihették, hogy a(z) – atyáskodóan negédes – szövegbe rejtett, alig burkolt célzások és fenyegetések („mi építettük”, „mi adtuk a pénzt”) hatására a társulat azonnal leáll a turnéval, és semmilyen formában sem kerül többé a közönség elé az előadás: tehát nem fog kiderülni, hogy szó sincs olyan vállalhatatlan közönségességről, mint amire felszólító levelében az MNT elnöke hivatkozik – elég csak egy közepesen lebuki falusi/városi kocsma környékére vetődni, és a részeg hugyozás, valamint a rendszert (a vezetőket) szidalmazó trágárság legéletszerűbb és legváltozatosabb formáinak leszünk tanúi. Ehhez képest a közönség a polgári engedetlenség (kár, hogy még ennél is nem hangosabb és erőteljesebb) formáit hozta létre: a kavillói előadásokra közönséget szállító mozgalomtól a társulat anyagi támogatásáig.

Elképesztően hazug, giccses, sőt, megalázó az a kép, amelyet az MNT elnöke és az őt támogató VMSZ-elnök, valamint munkatársi körük (köztük színházi emberek, érdemes művészek és írók is) az aktuális tanyasi/falusi közösségről terjeszteni kívánnak: mintha Hajnal Jenő és Pásztor István nem is rurális közösségben látták volna meg a napvilágot, mintha teljesen kitörlődött volna – politikai csúcsra jutásuk során – tudatukból az autentikus (a szó pozitív értelmében vett) parasztember képe, aki ma egyetemi végzettségű, nyelveket beszél és teljesen automatizált gazdaságot működtet. Mintha a tudományos fokozattal is rendelkező MNT-elnök  kizárólag harmadosztályú, stilizált népszínműveken nevelkedett volna, aki Móriczot, Illyést soha nem olvasott, s meg nem fordult a fejében, vajon mire veszi rá a csillagszemű juhász a királykisasszonyt, amikor eléri nála, hogy ruhája felemelésével mutassa meg teste titkos jegyét; mit szeretne a herceg Hamupipőkétől, amikor a királyi mulatságot követően háromszor is hazáig üldözi, s mire vállalkoztak vele ellentétben mostohanővérei, akiknek vére – miközben vinné már őket a vőlegény – vörösre festi (meglehetősen naturalisztikusan megjelenítve  a népmesében) fehér harisnyájukat; milyen trauma éri Csipkerózsikát, amikor megszúrja ujját az orsó (egyes vélemények szerint az első menstruáció élménye éri felkészületlenül a gyerekleányt), s miért épp a férfi csókkal kifejezett szerelme semlegesíti a palotát hosszú időre megülő bénultságot.

Hogy korábban nem így tanulmányozták az irodalmat és népköltészetet? Mint minden, kritikai gondolkodásunk is változik és korszerűsödik a múló idővel – az adathalmozó, béna és működésképtelenné lett pozitivista áltudományosságot, neveléstudományt, irodalomoktatást is fel kellene váltania új és működőképes oktatási és nevelési modelleknek, amelyek alapelve a sokfelé mutató jelentésbeli összetettség, az értelmezés szabadsága, az ízlések változatossága. A mások szabadságára nyitott, felszabadult gondolkodású ember ugyanis nem saját szintjére és képére szeretné átalakítani a világot, hanem választani a rendelkezésére álló lehetőségek közül. Nem nyomja a pad alá a nemiségre és a test biológiai funkcióira (mint vizelés) rácsodálkozó gyerek fejét (még egy kilencvenéves nagymamától is visszatetsző cselekedet, nem egy fiatal, közéleti szerepet vállaló családanyától!), hanem értési szintjének megfelelő magyarázattal szolgál számára: felkészít, és nem tilt. Persze a széles körű tájékozottsággal rendelkező, az egyéni magatartásokra és a különböző identitásokra nyitott ember kevésbé irányítható és ellenőrizhető: nem fogadja el a tiltást, hanem visszakérdez, ugyan miért kell letiltatni egy előadást, amelyben valaki elsüt néhány szaftos káromkodást, s a publikumnak háttal, szódásszinfonból hugyozást imitál?

Ha mindez így van, mégis, miért reagált így, akár saját elhatározásból, akár mások utasítására (ez utóbbi egyáltalán nem menti fel, mi több, még szánalmasabbá teszi közéleti szerepét!) az MNT elnöke? Egy múltból vett példával tudnám leginkább érzékeltetni. 1863-ban Édouard Manet Reggeli a szabadban című festménye nagy botrányt váltott ki az Francia Szépművészeti Akadémia éves Szalon-kiállításán, ahol a festményt egy napra, csak a visszautasítottak tárlatán tették láthatóvá. Azért is volt furcsa, mert az adott időszakban, tehát Manet előtt az aktfestészet már több évszázados hagyománnyal rendelkezett, az adott kiállításon is több Vénusz-akt szerepelt. Igen. Csakhogy ez utóbbiak valamiféle valóságtól elvont mitológiai mesébe burkolták a nemiséget és a szabadosságot, míg a Manet-festmény a korabeli befogadó arcába nyomta az igazságot: „ezek vagytok ti”. A képen két középosztálybeli figura, két felöltözött férfi és két prostituált látható, egyikük teljesen meztelen. Mondanom sem kell: ma a Manet-festmény a felbecsülhetetlen értékű, sem retrográd szellemiségű kritikusai, sem a befogadóközönség által frekventál képzőművészeti ábrázolásmód nem ismert, eltűnt a süllyesztőben.

Ilyesmi történik most az MNT, a VMSZ elnökeivel és ideológusaival is. Épp most alapozzák meg azt a közösségi emlékezetet, amelynek érvényében még az unokáik is szégyellni fogják tevékenységüket! A Tanyaszínház és formaalkotó nyelve fogja túlélni.

BENCE Erika