Most, amikor a Családi Kör testvérlapja, a Szabad Magyar Szó portál jubilál (ötéves lett október 23-án), szépeket illene írni, hiszen már az is örömmel kell eltöltsön bennünket, hogy egy magánkézben levő kisebbségi hírportál, amely a pénzosztók szűk köre kénye-kedvének is ki van téve, talpra tudott állni, és öt éven át meg tudott maradni. Boldoggá tesz, hogy ehhez én is hozzájárulhattam.

Mégsem tudom elrejteni aggodalmamat a vajdasági magyar sajtó jelenlegi helyzete miatt, amelynek egyik külföldön is gyakran idézett orgánuma éppen a Szabad Magyar Szó. A születésnapját ünneplő szerkesztőségnek és a portál alapítóinak erőt, egészséget kívánva kihasználnám az ünnepi alkalmat arra, hogy a teljességre való törekvés nélkül az itteni magyar sajtó helyzetéről mondjam el a meglátásomat. Ezt megelőzően azonban idéznék egy részt abból az interjúból, amit a szerbiai újságírás egyik legellentmondásosabb, de kétségtelenül egyik legtehetségesebb újságírója, a pontosan nyolc évvel ezelőtt elhunyt Aleksandar Tijanić tíz éve adott a NIN hetilapnak azzal a kikötéssel, hogy csak a halála után közölhetik:

„…Mélyen megvetem a hivatást, amellyel foglalkozom, meg magamat is. Az újságíró-társadalom rabok rétege. Magam sem tudom, mit kerestem benne közel négy évtizeden át. Ha mindent számba veszek, több ezer szöveget megírtam, de alig tízre tehető azok száma, amelyek azt fejezik ki, amiről azt hiszem, hogy én vagyok. Fa…..kodok, hogy ne lássák a félelmemet, hogy gyávaságom miatt ne vessenek meg… Lassan, lábon állva halok ki, mint valami őrült dinoszaurusz…”

Azt gondolom, nagy igazságot mondott ki néhai kollégánk, de életében neki sem volt bátorsága felvállalni a valóságot, pedig ő bátor ember volt. Persze ez a feltételezett gyengeség nem lehet mentség sem az ő, sem sorstársai, így a mi számunkra sem.

Sokan vagyunk így az érzéseinkkel. Ahogy korosodunk, mind többet látunk, tapasztalunk, és ha nyitott szemmel járjuk a világot, legyűrjük a hályogot. Beszélni kellene a valóságunkról, de megtesszük-e ezt? Sajnos nem, vagy csak érintőlegesen. Hogy miért nem? Azért, mert az újságírásból éldöglődünk, a lélegeztetőgép vezérlőegysége pedig a rettegett alapító kezében van. Ezért beszélünk gyakran csak közhelyekről, legjobb esetben is csak sorok között utalunk a valóságunkra. De ez még mindig jobb, mintha, képletesen szólva, a kisistenként viselkedő kenyéradó gazdák hónaljában, parazita módjára izzadtságot szívogatnánk. Mert, ugye, valljuk be, erre is van példa a délvidéki sajtó világában. Súlyosbító körülmény, amikor ezt az egyik patinás, a szakmának kiváló újságírókat adó sajtóorgánumunk vezetője teszi, visszaesően, negatív példaként, mintegy azt szemléltetve, hogy miként nem volna szabad kérdezni és bebújni az istenként kezelt „halljakend” micsodájába. És aztán vért kell izzadnia, amikor megpróbálja elmagyarázni, hogy miért van zuhanórepülésben az általa irányított sajtótermék.

Nem akarok senkit megbántani, de negyvenöt évemmel a hátam mögött elég öregnek érzem magamat ahhoz, hogy kimondjam, gyerekkorom óta nem volt a délvidéki magyar sajtó súlyosabb, elnyomottabb helyzetben, mint most van. Még az átkos egypártrendszerben is jobb volt a helyzet. Az újságíróval szembeni egyetlen követelmény, hogy az alapító kimondott vagy kimondatlan érdekeit szolgálja. Tehát nem az, hogy felelősségteljesen gondolkodó, építően elemző, a hatalmasságokkal magát egyenrangúnak tartó lényként tegye a dolgát, hanem hogy bármi áron szolgálja azokat, és hogy ne legyen túl finnyás, ha helyzetben kíván maradni. A másik kimondatlan elvárás az újságíróval szemben, hogy felelősséggel ne elsősorban a közösségnek és önmagának tartozzon, hanem annak, akitől a fizetést kapja. Annak az értékrendjét kell felvállalnia, mert különben, ha nem is repül a munkahelyéről, félreteszik, az egyértelmű. Ilyen időket élünk most. Szócsővé váltunk. Ez szomorú és undorító. Meggyőződésem, hogy a jövőnkért nemcsak a címoldalakon és a vezető hírekben megjelenő közszereplők felelősek, hanem felelősek vagyunk valamennyien. Mi, újságírók is. Mégpedig nem kicsit. Nagyon! Mert képletesen szólva mindenkinek a pályán a helye.

Kasza József volt az első itt, a Vajdaságban, aki pályán kívüliekről, onnan bekiabálókról beszélt. Eszmei örökösei, habár sok szempontból megvetik őt, ma ugyanezt teszik. Számtalan hangfelvétel, újságcikk őrzi ötlettelen példálózásukat. Úgy viselkednek, mintha nekik nem lenne szükségük ellenfélre, bíróra és közönségre, mintha csak az övéké lenne az adófizetők pénzéből épült pálya. Mély meggyőződésem, hogy jó meccs nem jöhet össze jó csapatok, igazságos játékvezető és lelkes, a csapattal szemben elvárásokat megfogalmazó közönség nélkül. A jó csapatok (egy öltözőn belül) és a hálás közönség 1993-ban még megvolt. Több mint száznegyvenezer szavazatban öltött testet. 1994-től azonban, amikor felülről szétverték az addig egységes délvidéki magyar érdekvédelmet, képletesen szólva az „aranycsapatot”, megkezdődött a „sportág” zuhanórepülése. Ma már ott tartunk, hogy miniszterelnök, miniszterek és államtitkárok, Mága Zoltán, Fenyő Miklós és esztrádművészek hada által segített választási kampány is kevésnek bizonyul ahhoz, hogy leállítsa a magyar érdekvédelem leépülését a Vajdaságban. Merthogy a nemzeti érdekvédelem sikerességének fokmérője nem az, hogy ki hányszor szerepel a címlapon a vezető hírekben. A sajtó ugyanis nem mindig mond igazat. Nem mindig mondunk igazat. Sőt, gyakran nem mondjuk ki az igazat. És ezért vállalnunk kell a felelősséget.

* Ez a nyolcéves jegyzet elárvult, Ternovácz István kollégám, aki azóta a Magyar Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottságának tagja lett, sajnos elhagyta, ezért én örökbe fogadtam, vagyis adoptáltam, és a lehető legminimálisabb mértékben adaptáltam a mai körülményekhez. Eredetileg a Vajdaság Ma tízéves jubileuma alkalmából jelent meg 2013-ban.

 PRESSBURGER Csaba