Amióta a világ számos országa részleges gazdasági zárlatot rendelt el Oroszországgal szemben, a politikusaik, de főleg a gazdasági szakembereik lázas számolgatásba kezdtek. Azt igyekeznek kitalálni, illetve megállapítani, hogy az embargó mennyire fogja őket (is) sújtani. Az ugyanis nem kérdéses, hogy a gazdasági kapcsolatok megszüntetése vagy részleges felfüggesztése komoly károkat okozhat nekik is. Ez főleg azokra az államokra vonatkozik, amelyek elsősorban a sztyeppékről kapják a két legfontosabb energiahordozót, vagyis a kőolajat és a földgázt.

Tudni kell ugyanis, hogy az Európai Unió huszonhét országa évente 500 millió hordó (egy hordó 159 liter) kőolajat és nagyjából 500 milliárd (!) köbméter földgázt használ fel. Ennek hozzávetőlegesen 42 százaléka Oroszországból érkezik. Éppen ez az oka annak, hogy a huszonhetek többsége vonakodik az energiahordozókkal kapcsolatos embargó bevezetésétől, hiszen a gazdaságuknak óriási problémát okoz(hat) az említett mennyiség hiánya. Más forrásból egyik napról a másikra gyakorlatilag lehetetlen pótolni, de ha néhány, kőolajban gazdag arab ország hajlandó is lenne Európa és az Amerikai Egyesült Államok segítségére sietni, nagy kérdés, hogyan juttathatná el a célországokba ezt az óriási mennyiséget. A bajt csak tetézi, hogy az említett természeti kincsben dúsgazdag Iránt már régen a terrorista országok közé sorolják, és az USA évek óta szoros gazdasági zárlat alatt tartja. Egy esetleges pálfordulás komoly politikai változásokat követelne, vagyis elsősorban nukleáris téren varható lenne az ajatollahok által történő zsarolás.

Annak ellenére, hogy Szerbia a világ térképén (s ezt mondjuk ki bátran) szinte jelentéktelen kis ország, már most borítékolható, hogy az orosz–ukrán háború miatt a gazdasági világválságot igencsak meg fogja érezni.

Tudvalevő, hogy az orosz árufelvevő piac Szerbia számára igencsak érdekes. Az utóbbi két évben 94 millió dollár értékben szállítottunk oda almát, 60 millió dollárt inkasszáltunk tőlük a gumiabroncsokért, és bár a hihetetlenség határát súrolja, mégis tény, hogy 44,5 millió dollár értékben szállítottunk harisnyanadrágokat a világ – területileg – legnagyobb országába.

Egyébként a mi nemzetközi forgalmunkat illetően Oroszország vevőként 3,8 százalékkal van nálunk jelen, s az onnan származó import értéke is alig 5,4 százalék. Látszólag úgyszólván semmiség az egész, azonban ebben az alig egyhuszad behozatalban döntő szerepe van a fentebb említett két energiahordozónak. Szerbia ugyanis igen kevés saját földgázlelőhellyel rendelkezik, amelyből ugyan ki lehet nyerni némi úgynevezett kaptás gázt, de ennek a hőértéke meg sem közelíti az Oroszországból érkezőét. Arról nem is szólva, hogy a Demokrata Párt országlása idején az akkori hatalom potom 400 millió dollárért szó szerint elkótyavetyélte nemcsak a Szerbiai Kőolajipari Vállalatot, ismertebb nevén, a NIS-t, hanem a lelőhelyeket is, és ezzel gyakorlatilag teljes mértékben kiszolgáltatta az országot az orosz Gaszpromnyeftnek, azaz Putyin kénye-kedvének.

Azóta a két ország között látványosan javuló gazdasági és egyéb kapcsolatok eredményeként megépült a Fekete-tengeren és Bulgárián keresztül a gázvezeték, amiről a honi politikusaink folyamatosan szuperlatívuszokban beszéltek. A közelmúltig. Félő azonban, hogy az EU által bevezetett büntető intézkedések orosz részről történő „ellencsapása” Szerbia gazdaságát a szakadékba löki. A moszkvai korifeusok ugyanis kijelentették, hogy ha a nyugat-európai országok a továbbiakban nem tartanak igényt az orosz kőolajra, könnyen megeshet, hogy gázt sem kapnak. Márpedig ebben a „csomagban” található az említett vezeték esetleges lezárása is. Szófia ugyanis, kénytelen-kelletlen, igazodni fog a brüsszeli „birodalmi” központ intézkedéseihez, vagyis elzárhatja a csapot.

Gyakran szóba kerül, hogy Szerbia az ipari fejlődése ellenére is még mindig inkább agrárországnak számít. Elvileg tehát képesek vagyunk megtermelni az alapvető élelmiszerekhez szükséges nyersanyagot, vagyis a búzát, kukoricát, napraforgót, cukorrépát…, csupán az a kérdés, hogy mennyit, ugyanis elsősorban a nitrogéntartalmú műtrágya egy igen jelentő része már hosszú évek (évtizedek?) óta Oroszországból érkezik. A legnagyobb orosz vegyipari üzem tulajdonosa a napokban egyértelművé tette, hogy ha hamarosan nem rendeződik a(z orosz–ukrán) helyzet, a gyárai nem kapnak külföldről nyersanyagot, drasztikusan csökkenni fog vagy akár teljesen le is állhat a termelés. A korszerű mezőgazdasági termelés eme elengedhetetlen tartozékának ára már most az eget veri, de enélkül minden bizonnyal zuhanásszerűen csökkenni fognak a hozamok, hiszen a gazdák egyszerűen nem lesznek képesek megfizetni. Ide tartozik az is, hogy Ukrajna a világ legnagyobb búzaexportőre. Ott pedig éppen az oroszok napjainkban is igyekeznek teljesen tönkretenni az infrastruktúrát, valamit Kijevet megfosztani a (Fekete-)tengeri kijárattól. Márpedig amennyiben Odessza orosz kézre kerül, ami igen valószínű, akkor a búzakivitel mennyisége az eddiginek a töredékére csökken, s könnyen megeshet, hogy – főleg a szegény országokban – komoly élelmiszerhiánnyal lesznek kénytelenek számolni.

Látszólag ezek a Szerbiát érintő gondok nem túl jelentősek, de ha a részleteket sem hagyjuk szem elől téveszteni, kiderül, hogy a kevés is lehet nagyon sok.

 

BOTH Mihály