Ez a nem túl biztató megállapítás most nem a folyton hibát kereső emberektől származik, hanem egyfajta „priznaj, pola ti se prašta“ (valld be, a felét megbocsátják) alapon az oktatásirányítás legfelső szintjén ismerték be. A témával kapcsolatban megszólalt a volt és jelenlegi tanügyminiszter, de Vicsek Annamária oktatásügyi államtitkár is, aki a magyar nyelvű oktatás elmúlt időszakáról, valamint jövőbeni feladatiról beszélt.

E nyilatkozatokkal szinte egyidejűleg jelent meg a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületének helyzetelemző és állásfoglalásokat megfogalmazó dokumentuma, amely megállapítja, hogy „az előző években felvázolt oktatási helyzet súlyosbodott”. (Elolvasható a Családi Kör 2020/51. és 52. számában.)

Pótoljuk a pótolnivalót

Állam- és kormányfői különleges tanácsadóként most szólalt meg érdemben először Mladen Šarčević volt oktatási miniszter, aki az oktatás jelenlegi állapotáról és az elkövetkezendő teendőkről nyilatkozta a Nova hírportálnak: „A stratégiák a vírushelyzet miatt nem változnak, ezek hosszú távú dolgok. Itt csak arról lehet szó, hogy valamiképp pótolni kell a tanulók tudásában mutatkozó hiányokat, amelyek az oktatás során előfordult és valószínűleg még várható mulasztások, valamint az oktatómunka mértékének csökkentése miatt következtek be.”

Arra a kérdésre, hogyan reagált eddig az oktatási rendszer a világjárvány problémájára és a tanításban előállt különleges körülményekre, azt válaszolta, hogy főképp a pénzhiány miatt „maradt egy bizonyos űr, amely nem tette lehetővé a komolyabb hozzáférést az oktatási platformokhoz(!). Ilyen körülmények között minőségi előrelépésre nem lehet számítani“.

Egyetlen generáció sincs veszélyben

A hivatalban lévő oktatási miniszter, Branko Ružić szintén osztotta elődje véleményét az esetleges lemaradások kapcsán, de „reményét fejezte ki, hogy a második félévben mind az általános, mind a középiskolások bepótolják majd mindazt, ami a pandémia miatt esetleg kimaradt”. De nem maradt adós a hatalmi sikerkommunikáció kötelező mondataival sem: úgy értékelte, hogy az oktatás és a nevelés nemzeti érdek, és a digitalizáció által számos platform elérhetővé vált (most igen, vagy nem? – a szerző megj.), így egyetlen generáció sincs veszélyben a megfelelő szintű ismeretek megszerzése szempontjából.

Egyetértett azzal, hogy az iskolai munka jelenlegi formája korántsem az a hagyományos oktatás, amelyhez hozzászoktunk, de a körülmények miatt és az alkalmazottak gyors reakciójának köszönhetően az oktatás nem állt le.

Természetesen futott egy mesterkélt tiszteletkört a pedagógusok körül is. Azt mondta, egy ilyen összetett helyzetben, amely magas szintű megértést, toleranciát és alkalmazkodást igényel, az oktatási rendszer nagyfokú vitalitást, a pedagógusok pedig áldozatkészséget mutattak.

A szép szavakból természetesen a szülőknek is jutott: „A miniszter köszönetet mondott a szülőknek a bizalomért és a megértésért, különösen pedig a gyermekeknek a tanulásban, az előrehaladásban és a fejlődésben nyújtott támogatásukért, valamint a minőségi oktatási munka megvalósításáért is.”

Évekig gyengébb eredmények várhatók 

Bemutatkozó és egyben évzáró nyilatkozatában Vicsek Annamária úgy summázta régi-új hivatalának legfontosabb feladatát, hogy „most az elsődleges szempont, így az a feladatunk, hogy a távoktatás megvalósításának a lehető legjobb módját találjuk meg, hogy minél kevésbé csorbuljon a tanítási-tanulási folyamat eredményessége.” Mert „várható, hogy minden mérés, például az általános iskola végén a nyolcadikosok kötelező záróvizsgája is átlagosan gyengébb eredményeket fog éveken át mutatni, mint a Covid–19-világjárvány előtti években”.

Ám – mint állította – pártja és saját államtitkári működése komoly eredményeket hozott. Ezek közül napilapjukban kiemelte „a Magyarországon szerzett oklevelek egyszerűbb és gyorsabb hazai honosítását, a kis létszámú osztályok zavartalan működését és a szerb mint környezetnyelv oktatásának javuló minőségét… Az anyanyelven folyó oktatás kulcsfontosságú mindenki személyes fejlődésében, szociális és gazdasági boldogulásában, az államnyelv ismerete pedig a szülőföldön való megmaradás záloga, így az említett területeken történt előrelépések hozzájárultak ahhoz, hogy most elégedettek lehessünk a magyar tannyelvű oktatás jelenlegi helyzetével.”

Ennek ellentmondani látszik szintén a saját megállapítása: „évről évre csökken sajnos a magyar oktatási intézményekbe beiratkozó gyermekek száma, ami egy komplex probléma”, de „több szinten és több módon is dolgozunk az itthon maradás, a szülőföldön boldogulás feltételeinek a megteremtésén”.

A Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületének elemzése ezzel szemben rámutatott arra, hogy tovább fogyatkozik a diáklétszám, percek alatt feleslegessé válnak pedagógusok, fél év alatt elbukott az MNT iskolabuszprogramja, végveszélyben a magyar nyelvű oktatás a szórványban, soha nem volt ilyen aggasztó a helyzet a magyar nyelvű tankönyvek terén, a magyar anyanyelven tanuló diákok elképesztően alacsony pontszámokkal záróvizsgáznak és vállalhatatlanul alacsony ponthatárokkal lehet bejutni a félig üresen kongó középiskolai tagozatokba. Ezzel egyidejűleg rohamosan nő az anyaországban továbbtanuló vajdasági magyar diákok száma, valamint a felnőttek elvándorlása.

A fentiek komolyan megkérdőjelezik azt, hogy az államtitkár által kiemelt eredmények (a Magyarországon szerzett oklevelek egyszerűbb és gyorsabb hazai honosítása, illetve a kis létszámú osztályok zavartalan működése és a szerb mint környezetnyelv oktatásának javuló minősége) érdemben hozzájárulnának „az itthon maradás, a szülőföldön boldogulás feltételeinek megteremtéséhez”.

Ezek nélkül még a támogatásokból vett színes népviseltben áttáncolhatunk az új esztendőbe, ám bár múltunk és hagyományaink ide kötnek, azt nem tudhatjuk biztosan, merre vezet az utunk és a jövőnk.

BERETKA Ferenc