Tényleg a ruha teszi az embert?

Szerbia újfent nagyot lépett az oktatási rendszer fejlesztése terén, legalábbis erre lehet következtetni abból a múlt héten közzétett diadalittas bejelentésből, amely szerint az év elején meghozott új törvény értelmében „egyenruhát kapnak a tanfelügyelők”, sőt a nagyhét második napján hatályba lépett a ruházat részletes leírását tartalmazó szabályzat is.

Az intézkedés célját Jasmina Jovanović, az oktatásügyi miniszter felügyelőségi ügyekért felelős helyettese így fogalmazta meg: „A cél a felügyelők tekintélyének és jelentőségének növelése, de az ellenőrzés iránti felelősségteljesebb viszonyulás is mind a tanfelügyelő, mind az intézmény, azaz a felügyelt szervezet dolgozói részéről. Másképp tekint rá az iskola vagy az egyetem vezetője, ha egyenruhás ember érkezik az intézménybe.”

Az érvelés annyiban megáll, hogy a hivatalos hazai felfogás különös értékként tekint az egyenruhásokra (pláne, ha fegyvert is viselnek), különösen, ha tudják, kire kell hallgatniuk, és rá is hallgatnak.

Egyébként pedig több sebből is vérzik, hiszen van egy elterjedt mondás nálunk, ami szerint „nem a ruha teszi az embert”. Tehát attól még senkiből nem lesz különb ember, hogy mundérba bújtatják, pláne nem tekintélyesebb és tiszteletet érdemlőbb, ha egyébként a napi munkájával és életvitelével eleve ki nem vívta magának.

Igaz, újabban a mondás állító változata is terjed, sőt, vannak meggyőződéses hívei annak, hogy a ruha igenis hatással van az ember megítélésére.

Iskolai munkám évtizedei alatt főképp olyan tanfelügyelőket sikerült megismernem, akiknél legkevésbé a külső megjelenéssel volt gond, dacára annak, hogy nem államilag előírt egyenöltözékben jártak-keltek. Sőt, volt közöttük egy úriember, aki kifejezetten elegánsan öltözködött, mindig ápolt és rendezett volt, ellenben ama bizonyos tekintély és tiszteletet érdemlő jellem hagyott némi kívánnivalót mind a munkája, mind az általa mutatott személyes és életviteli minták okán is.

Mivel már hosszú ideje nem él, ennél részletesebben – érthető okokból – nem merülhetünk el a kérdésben.

Az viszont a mai napig megállja a helyét, hogy az ezredfordulót követő évtizedben felszámolt, majd újra felállított tanfelügyelőség – amely hivatalosan állami hatóságnak minősül, és közvetlenül a minisztérium, Vajdaságban pedig a tartományi kormány irányítása alá tartozik – nem ritkán „megrendelésre” intézkedik. Különösen az igazgatóválasztások időszakában. Mivel most nyáron esedékes a szerbiai iskolaigazgatók legnagyobb részének meg- vagy újraválasztása, égető szükség is lesz az új egyenruhákra, de főleg arra az autoritásra és tekintélyre, amely állítólag ezzel jelentősen növekedni fog.

Bár továbbra sem valószínű, hogy az egyenruhába bújtatott felügyelők bármit is tesznek majd a pártalapú foglalkoztatás további burjánzásának megfékezése terén, ahogy civil ruhában sem tették, pedig, mivel a törvényesség felügyelete a fő feladatuk, ezen a téren is jócskán lett volt eddig, és maradt továbbra is tennivalójuk.

@kc = Formaruha, rakéta, gránát és búza

Az iskolai mundér ötlete nálunk korántsem új keletű. Van, aki még emlékezik rá, Mladen Šarčević, a megannyi észbontó ötletéről és „újításáról“ elhíresült akkori tanügyminiszter 2017-ben az ország összes iskolájában kötelező formaruhát kívánt bevezetni, hogy „végre rend legyen”, „megszűnjön a tanulók közötti szociális különbség”, „csökkentjen a kortársi erőszak” stb.

Az ötlet már a kezdet kezdetén saját hamvába hullott, és csak egy-két kisebb létszámú, kivételezett iskolának jutott közpénzből esetleg divattervező által tervezett elegáns öltözék, netán szerénységét jócskán meghaladó dicsekvéssel mutogatott egyenpóló.

A tanfelügyelői egyenruhát sem váll-lappal ékesített aranygombos mundérként kell elképzelni. Sokkal inkább elegáns formaruhaként, amelynek kinézete egyébként nem okozott túl nagy meglepetést, hacsak a színek kombinálása nem: bézs ballonkabát, sötétkék öltöny/ruha, világosszürke ing/blúz, kék nyakkendő/pasztellszínű sálkendő, bézs bőrcipő.

A témában érintett közvélemény enyhén szólva vegyes érzelmekkel fogadta a bejelentést. Köztudott ugyanis, hogy az oktatásügynek – hovatovább, a tanfelügyelet ellátásának is – millió egyéb, ennél jóval összetettebb problémája van.

Nálunk azonban – súlyos politikai gondok közepette – jól bevált taktikának gondolják, hogy egy-egy ilyen pótcselekvéssel el lehet terelni róluk a figyelmet, ugyanakkor enyhén (vagy durvábban) a militáris vonal felé lehet azt irányítani. Ennek csak egy viszonylag könnyen megoldható módja néhány tucatnyi tanfelügyelő „uniformizálása”.

Ugyanakkor komoly aggodalomra ad okot, amikor legfelsőbb szinten bejelentik, hogy „az országban nincs elég gránát és rakéta meg a silókban búza”, mert 20 millió euró értékű gabonát eladtak, és valaki zsebre vágta érte a pénzt.

Jóval drágábba került, ráadásul további aggodalmakra ad okot, hogy rakétából immár érkezett egy fenyegető mennyiség Kínából, gránátunk pedig éppenséggel lenne is, ha korábban föl nem robban az egyik többször botrányba keveredett hadianyaggyár és raktárai. A még megmaradt búzát viszont bizonyos üzleti körök továbbra is rendületlenül el szeretnék adni, mondván, soha ilyen jó ára még nem volt a világpiacon. Hogy az egyenruhás tanfelügyelőknek, rakétakezelő katonatiszteknek, de főképp a több millió hazai civilnek jut-e majd kenyér a közeli és távolabbi jövőben, végképp bizonytalan. A várható idei termést pedig ezer egyéb gond sújtja. Elég csak az aszályt említeni, pedig a viszály és a muszáj is ott sorakozik a veszélyforrások között.

És ez akkor is így lenne, ha valaki a parasztokat is egyenruhába akarná bújtatni.

BERETKA Ferenc