Az utolsó tanítási nap közeledtével „fokozódik a helyzet” otthon és az iskolákban egyaránt. Mire e sorokat olvassák, a nyolcadikosok már túl vannak a sűrűjén, hiszen nekik végleg kicsöngettek. Még egy halál komolynak mondott, de inkább (tragi)komikus számonkérés maradt hátra, a záróvizsga (kisérettségi), aztán jöhet a boldog ifjúkor.
A fiatalabbak még nyolc-tíz napig nyüstölik a padokat (vagy fordítva), utána vakáció. Tegnap megvolt a nagy országos tudásfelmérés, amelynek során a diákok vélt vagy valós tudását és a tanügyesek (nem is olyan végtelen) türelmét tesztelték. Állítólag még a héten meglesz az eredmény. Mindkét oldalé borítékolható: előbbi felemás (vagy annál is szerényebb), utóbbi még bőven terhelhető, annak ellenére is, hogy Szerbiától Finnországig elégedetlenkednek a tanügyesek. És valószínű, hogy Suomiban hamarabb fognak zöld ágra vergődni a hatalommal, mint nálunk vagy az anyaországban.
Mikor kell „bemenni”?
Idén a sokféle előre nem látott piros, sárga és zöld modellek, kényszerű és önként vállalt szünetek, bombariadók és más (talán még nem szokványos, de erősen azzá váló) körülmények miatt két héttel tovább tart(ott) a tanítás. Ilyen drasztikus hosszabbításra az elmúlt fél évszázadban nem volt példa a hazai oktatásban, sem a háborús években, sem a hosszú hónapokig tartó sztrájkok idején.
Az utolsó tanítási nap általában már nem a tanulásról, a számonkérésről vagy a mindennél fontosabbnak számító osztályzatokról szól, így a végzősök mostanra túljutottak ezeken a stresszhelyzeteken, ellenben a fiatalabb évfolyamok még nem egészen.
A tanév utolsó heteiben hirtelen megnő az érdeklődés az iskola iránt. A szülők egy része (többségében olyanok, akik a szülői értekezletekre sem jártak el) ilyenkor érzi szükségét, hogy „bemenjen és beszéljen” az osztályfőnökkel vagy valamelyik (esetenként nem is egy) tanárral, mert hirtelenében világossá vált, hogy az évközi „minden rendben” még sincs olyan „rendben”, ez pedig cselekvésre sarkall.
Abban a középiskolában, ahol kezdőként dolgoztam, volt egy íratlan, de szigorúan betar(ta)tott szabály: a tanév utolsó két hetében sem az osztályfőnök, sem a tanárok nem fogadták a szülőket. Ma ez a taktika már nehezen vállalható. Mindenesetre számos hozadéka volt, ha más nem, legalább egy csomó kínos, ráadásul kellemetlen tényekkel szembesítő helyzetet el lehetett kerülni általa.
A tanév végeztével okafogyottá válik a dolog. A sikeres megoldások és/vagy a beletörődés addigra pihenőre küldi a stresszkeltő körülményeket. Aki utólag szembesül valamivel, amire nem számított, jókora fáziskiesésben lehet, és talán magától is rájön, hogy korábban kellett volna odafigyelnie. Mindenekelőtt a gyermekére.
Úgyhogy a tanév vége jószerével elsimítja a vitákat. Kissé árnyaltabbá válnak az érzelmek, és túlsúlyba kerül a pozitívum. A tanító(néni), tanár(nő) megkapja a maga virágcsokrát, a diák egy fejsimogatás vagy kézfogás, no meg némi jó szó kíséretében a bizonyítványát, és megy ki-ki a dolgára.
A jó tanár ismertetőjelei
Nehezen lehetne ennél jobb alkalmat találni, hogy pár szóra elidőzzünk olyan kérdéseknél is, amelyekre korábban tán oda sem figyeltünk,
például, hogy az olykor imádott, máskor gyűlölt tanító(néni) valójában aranyszívű is lehet, ha a hibái mellett felismerjük benne az erényeket, amelyek akár a fenti állítást is igazolhatják. Az egyik szakíró öt pontban foglalta össze, mit tart a jó tanár ismérveinek.
A jó tanár az osztályterem előtt hagyja magánjellegű problémáit.
A jó tanár tudja, hogyan ösztönözze munkára a különböző képességű gyerekeket.
A jó tanár tudja, hogy a szó erősebb a kardnál.
A jó tanár kitartásra neveli a gyerekeket.
És végül, de nem mellékesen: a jó tanár bevonja a szülőket az oktatási folyamatba.
Tatjana Marković Topalović, az ország egyik legkiválóbb tanáraként Global Teacher Prize díjban részesült szabácsi fizikatanárnője (nyilván a fentiek mellett) még a kitartást és a befolyásolhatatlanságot, a következetességet, a méltóságot és a szakértelmet sorolja a legfőbb pedagógusi erények közé.
Sokan a fentiek olvasatán felkapják a fejüket, és azt mondják: No, igen! De hány ilyennel lehet találkozni?
Előítéletek nélkül
Azt gondolom, jóval többel, mint elsőre hinnénk, de ehhez mindenekelőtt meg kellene szabadulni néhány előítélettől. Ezek könnyedén rögződnek a fejekben, de nehéz bárkit is meggyőzni az ellenkezőjéről.
„A pedagógusokat korábban is érték bírálatok, de valamivel visszafogottabban. Ami az elmúlt években és ma is történik, az túllép minden tisztességen. Ma már mindenki jogot formál arra, hogy bírálja mások munkáját, a tanárét különösen, anélkül, hogy egy kicsit mélyebben átgondolná, netán alaposabban megismerné azt” – vélekedik Ljiljana Dejanović, a legolvasottabb oktatási portál cikkében.
Tény, hogy nem minden pedagógus egyforma. Nem is lehet, de ez minden pályára, minden szerepkörre és minden élethelyzetre igaz.
A tanító vagy tanár esetében rendszeresen – elsős tanítóknál hatványozottan – felvetődik egy mesterségesen gerjesztett dilemma: „Kihez kerüljön a gyerek?” Az érintettek között ugyanis meggyőző erővel terjednek jobbára szubjektív meglátások alapján általánosító sztereotípiák. Így lesz X „a jó”, Y pedig „a rossz” tanító(néni), aminek ugyan vajmi kevés köze van a valósághoz, de igencsak mérgezi a majdani együttműködést és munkalégkört.
Az oktatás folyamatos interakció, amihez teljes körű bizalom és együttműködési készség szükséges minden résztvevőtől. Enélkül nehezen tud kibontakozni bármely pedagógusi erény, „aranyfedezetet” ígérő tulajdonság és valós esély arra, hogy Y is fölzárkózzon a „jó tanítók” közé, ugyanakkor X, Z és a többiek sikeresen építsék tovább a saját (emberi és) pedagógusi erényeiket.
BERETKA Ferenc
