Jó balkáni szokás szerint, ezúttal azonban csak a politikai csúcshoz közel állók, így, nyárelőn igen óvatosan ugyan, de kezdik belengetni az állami alkalmazottak fizetésének és a nyugdíjaknak újévtől esedékes emelését.

A tavaly elismert több mint négyszázalékos pénzromlás és az év eleje óta hivatalosan is bevallott csaknem tízszázalékos infláció mindenképpen igazolná a bérek és nyugdíjak a korábbinál érezhetően nagyon arányú növekedésének jogosságát. Arról nem is szólva, hogy a való életben ennél sokkal rosszabb a helyzet. Napjainkban már azok is észreveszik a boltban és a piacon a drágulást, akik egyébként szinte sosem figyeltek a kisebb-nagyobb „árkiigazításokra”. Ebből eredően nyilvánvalóan már jóval újév előtt esedékes volna a családok bevételének érezhető emelése. Ellenkező esetben ugyanis igen rövid idő alatt füstbe fog menni az államelnök folyton hangoztatott életszínvonal-növelési terve.

Kérdés azonban, hogy van-e reális esély erre. Nos, a kilátások szerint az előttünk álló időszak nem sok jóval kecsegtet. A kormány ugyanis az idei költségvetési hiányt másfél milliárd euróra tervezte, de már most látszik, hogy túlságosan is derűlátó volt, és az év végéig ehhez az összeghez hozzá kell adni még legalább egymilliárdot. Márpedig ha a költségvetés „lyukas” marad, a termelési költségek pedig a nyersanyagok és az energia látványos drágulása miatt alaposan megnövekednek, akkor a vállalkozóknak, pontosabban a munkaadóknak nem lesz lehetőségük a fizetések növelésére.

Az valószínű, hogy az adókból az eddiginél némileg több pénz fog az államkasszába áramlani, de a kiadások negatív irányban történő alakulása ennél gyorsabb lesz. A kormány számára egy esély marad a pénzügyi rendszer egyensúlyban tartására, mégpedig a hazai és a nemzetközi piacon való további eladósodás. A szakemberek szerint azonban ez nem lehet opció. Ugyanis a két évig tartó világjárvány, most pedig az egész világ gazdaságát fenekestől felfordító orosz–ukrán háború miatt a hitelek elviselhetetlenül megdrágultak. Odáig jutottunk, hogy az éves kamat elérte a hat százalékot. Ilyen feltételek mellett pénzügyi öngyilkosságának számít a Világbank vagy a Nemzetközi Valutaalap ajtaján kopogtatni. További lehetőség az országok közötti kapcsolatok felhasználása. Ebben Szerbia rutinosnak számít, hiszen nyolc évvel ezelőtt az Egyesült Arab Emírségektől kértünk és kaptunk hárommilliárd dollárt, mégpedig meglehetősen kedvezőnek számító kétszázalékos kamatra. Egyébként Aleksandar Vučićot újabb kori kebelbarátja, nevezetesen Orbán Viktor is erre ösztökélte. Elvileg és látszólag ez nem rossz megoldás, de olyan, mint a függöny. Jó volna tudni, hogy mi van mögötte. Mert az arabok sem tegnap jöttek le a falvédőről, s ha mások előtt megnyitják a kincstárukat, elsősorban bizonyos politikai ellenszolgáltatásokat várnak el. Vagy azt, hogy az állami tőkeértékű beruházásoknál előnyben részesüljenek.

A várható, nagy mértékű állami takarékoskodás első áldozatai minden bizonnyal azok a nagyberuházások lesznek, amelyek a fontossági lista közepén vagy végén találhatók. Mindenekelőtt azonban a már folyamatban levő építkezések pénzelését kell megoldani. A gyorsvasút és az autópályák építésének kezdetén többször is elhangzott, hogy „a pénz biztosítva van”, de a gyakorlatban ez nem azt jelenti, hogy néhány milliárd eurót a Nemzeti Bank páncélszekrényében félretettek azzal, hogy nem szabad hozzá nyúlni. A „biztosítva van” csak papíron, azaz a pénzügyi tervekben létezik.

A külföldön való eladósodás szempontjából Szerbia még Magyarországnál is rosszabb helyzetben van. Északi szomszédunk (vagy számunkra: anyaországunk) első számú vezetője ugyanis nem sok barátot szerzett magának azzal, hogy keményen szembeszállt a brüsszeli bürokraták egyesek szerint félig, mások szerint sehogyan át nem gondolt terveivel. Vučić még ennél is tovább ment, mivel (egyelőre) nem hajlandó ujjat húzni az oroszokkal, hiszen az onnan érkező gáz csapjának elzárása egyet jelentene az ország gazdaságának teljes megbénulásával. A Moszkvával szembeni embargó bevezetésének elutasítását is ferde szemmel nézik az Európai Unióban, azt pedig aligha fogják „lenyelni”, hogy a belgrádi vezetőség Szergej Lavrovot régi barátként fogadná. Az orosz külügyminiszter belgrádi látogatása akár egyenértékű is lehet az uniós csatlakozási tárgyalásaink határozatlan időre történő felfüggesztésével, ami félő, hogy maga után vonja a gazdasági kapcsolatok meglazulását. Márpedig Szerbia a külkereskedelmének kétharmadát az EU országaival bonyolítja le. Tehát jó volna fenntartani az oroszokkal és a nyugati országokkal való egyensúlyt, de erre vajmi kevés a lehetőség, s könnyen megtörténhet, hogy Belgrád a két szék között a földön találja magát. Ennek következményeként pedig időszerűvé válik a néhai Sas József neves magyar kabarészínész egyik műsorának a címe: „Felettünk a béka!”

A fizetések és nyugdíjak felfelé történő mozgása kapcsán az is jelzésértékű lehet, hogy a honi ismert közgazdászok körében nem tapasztalható véleménykülönbség. Egyetértenek abban, hogy egy ilyen populista akciót csak külföldi hitelből lehetne fedezni.

A fentiek ismeretében nem könnyű hitelt adni az egyelőre óvatosan hangoztatott politikai demagógiának, vagyis annak, hogy lesz bér- és nyugdíjemelés. Éppen ezért az államkasszán „élősködő” alkalmazottak (tanárok, orvosok, irodisták) és a csaknem 1,7 millió „öregek” ne igyanak előre a medve bőrére, mert az még az erdőben szaladgál.

BOTH Mihály