Minden jel arra utal, hogy vannak dolgok, amelyek csak nagyon nehezen változnak a közéletben. Ha a fene fenét eszik is, a témáról való beszédmód: marad.

Másfelől pedig végtelenül szomorúak maguk a jelenségek. A néhány héttel ezelőtti makkhetesi lövöldözés kétségtelenül ilyen, de egyúttal az is az, ami róla elhangzik a közbeszédben. Rendkívül érdekesek például azok a nyilatkozatok, amiket Kern Imre szabadkai alpolgármester július 3-án adott a Pannon TV-nek, Pásztor István pártelnök pedig 12-én a Szabadkai Magyar Rádiónak. Alámerülhetnénk mindkettejük gondolatiságának mélyére is, ám emeljük ki csupán a lényeget: úgy tűnik, a VMSZ-nek nem sok lapot osztottak ebben a témában, amelyet más illetékesek (a szerb állam vagy közvetve a Nyugat) rosszul kezelnek, miközben a helyi lakosok a jelenség elszenvedői.

A VMSZ érvelése – mint ahogy máskor is hasonló súlyú témákban – egészen elképesztő. A dolog rendkívül egyszerű: nem ma, de nem is tegnap óta részesei egyszerre a szabadkai, tartományi és köztársasági végrehajtó hatalmi konstellációknak. Az elsőnek aztán pláne, s ez még akkor is fontos, ha Kernnek nagyjából igaza van abban, hogy a helyi önkormányzat hatáskörén kívül esik a probléma. Ám most nem a jogkörökről és mozgástérről van szó, hanem az érvelés tünetértékéről. Pásztor István a kommunikáció szintjén ugyanis általában előszeretettel villogtatja pártja hatalmát és befolyását. Vannak azonban kivételek. Például a legutóbb önkormányzati választások alkalmával a VMSZ úgy kampányolt Szabadkán – jajongva annak „balkanizálódása“ fölött –, mintha a jó életben közük sem lett volna a városvezetéshez. Annak idején a Családi Kör lapjain számoltuk ki: a demokraták és a haladók még közelében sincsenek annak az időtávnak, amely alatt a VMSZ-nek köze volt egyben s másban Szabadkához Kasza Józseftől kezdve (most már) Pásztor Bálintig. A párt 1994-es létrejötte óta hol innen, hol onnan közelítve, de felelősnek tartható gyakorlatilag mindenért, ami a városban történt és az önkormányzat hatáskörébe tartozott. Aztán ott van a tartomány és a köztársaság, ahol másról sem hallunk, csak arról, hogy a VMSZ milyen remekül elfoglalta helyét a hatalmi struktúrák bugyraiban.

Hogy jön mindehhez az irreguláris migráció? Hát úgy, hogy Szerbia területén az észak-bácskai térséget rendkívüli módon megterheli ez a mozgás legalább egy, de akár két évtizede is. Ha bármilyen hátulütője van ezen a területen a menedékkeresők útjának (akik közül szintén nagyon sokan megszenvedik azt a helyzetet, amiben vannak), az igen jó eséllyel érinti a vajdasági magyarokat – akiket pedig elvileg nem más képvisel a mindenféle hatalmi szinteken, mint „a közösséget vezető“ Pásztor István pártja. Valamit tehát tenni is kéne ezen a téren. Ez a megfelelő helyeken való talpalással kezdődik, ami vagy sikerül, vagy nem, de meg kell próbálni a választók árgus figyelme mellett. Láthattuk azonban azt is, amikor az egyébként intellektuális tálentumokkal is rendelkező Pásztor Bálint tavaly tavasszal azt mondta a szelevényi csárda lerombolásáról, hogy a tettes ezzel a királyhalmi lakosokat védte, szélesre tárva a kapukat az önbíráskodás lehetőségei előtt. Vannak olyan politikai erők a közelben – például ásotthalmi bázissal –, amelyeknél ezen a szóhasználaton aligha lepődünk meg. A szabadkai VKT-elnökéről (egykor) viszont talán más (lett) volna elvárható.

Mit tehetne azonban a VMSZ, ha önnönmagát komolyan venné ebben az ügyben?

Mindenekelőtt kinevelne olyan politikusokat, akik egyszerűen szólva értenek a migrációhoz, s nem a Kern Imréhez hasonló „úgytűnikes“ nyilatkozatokat tesznek. A migrációpolitika és -kutatás külön szakmák, nem szégyen foglalkozni velük – pláne úgy, hogy maguk a vajdasági magyarok is migrálnak erre-arra (amelyet szintén nem ért a VMSZ, sőt, időnként gúnyolódik a jelenségen). Nem volna rossz, ha egyik-másik képviselőjük adekvát fogalmakkal és naprakész felfedezésekkel is jöhetne amellett, hogy azért politikai kommunikációt is folytat. Tabutémákat is döntögetni kéne, ha máshogy nem, akkor közvetve. Például a Magyarországon dicsőített határkerítés egészen egyértelműen fokozta a feszültséget a szerb oldalon, így a vajdasági magyarokban is, hiszen feltorlódnak a menedékkeresők. Erről is szólni kéne, ahogyan annak gyanújáról is, ahogyan a szerb közszféra bizonyos részei minden bizonnyal haszonélvezői az embercsempészetnek. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a VMSZ befolyása alá tartozó médiumok is szakmaibb munkát végezhetnének a felületesség művelése helyett: azt pl., hogy mi történt a makkhetesi erdőben, helyi riport alapján, menedékkeresőket megszólaltatva a HVG és a Telex írta meg.

Másodsorban vállalni kéne a sokat hangoztatott felelősséget… Másképp miért „részesei“ a hatalmi koalícióknak? A zsákmány és a domíniumok elosztásáért? Ennyi? Ha a polgármesteri posztok, a VKT-elnökségek, a tartományi parlament vezetése vagy épp az államtitkári tisztségek nem elegek ahhoz, hogy a szerbiai vezetést kor- és észszerűbb megoldásokra sarkallja a migrációpolitikában, akkor el kell mondani, hogy ennyit tudunk, többre nem futja, bocs. Még ellenzékként is szerényebben kéne viselkedni ilyenkor (jut eszünkbe az ellenzékről: a VMSZ-szel szembenálló politikai erők sem tesznek tanúbizonyságot túl sok fantáziáról a irreguláris migráció témájában), a fotelben ülve azonban egészen más a helyzet.

Harmadrészt síkra kéne szállni – bármennyire is súlytalanok vagyunk országosan és regionálisan – azokért a megoldásokért, amelyet a migrációval foglalkozó szakemberek már régen mondanak. Nem, nem a szelevényi csárdák lebuldózerését, militarizált határellenőrzést tanácsolnak ők, hanem legális, látható, biztonságos csatornák létrehozását. Nagyon egyszerűen szólva azt kéne elérni az irreguláris migráció terén, hogy – ha már sajnos létezik a jelenség – a politikai támogatást bíró állami szakhatóságok foglalkozzanak vele az embercsempészek, a korrupt közszolgák helyett (noha lehet, épp a ma bevett államforma a kényszermigráció fő okozója globálisan, de ez most csak margóra szánt megjegyzés volt). Még egyszerűbben: illegális helyett legális keretek. Ebbe Szabadkán beletartozhatna a befogadóközpont bővítése, vagy akár annak szorgalmazása, hogy innen immáron törvényes csatornákon keresztül mehetne valaki a családjához, amely pl. már Norvégiában várja. Satöbbi. Semmilyen téren sem lenne ezt könnyű elérni, s ha csak a Szabad Magyar Szó kommentárjait vesszük arról, mi az emberek véleménye a befogadóközpontról (ami, ismételjük meg, a legális megoldás egyik alkotóeleme), akkor további masszív akadályokkal szembesülünk – s még az is lehet, hogy a kör ezzel be is zárul…

VATAŠČIN Péter