Településeinken egyre gyakrabban „csendítenek”1 nemzettársainknak 

Habár a politikusok tagadják, mégis egyre inkább érezhető, hogy a Délvidéken/Vajdaságban élő magyarok száma robbanásszerűen csökken, amivel már tudományos igényességgel foglalkozott Badis Gábor2, a művéből csak egy-két viszonyszámot emelek ki, hogy mindenki követhesse a bennünket sújtó folyamatokat. Addig, amíg 2002 és 2011 között (azaz kilenc év alatt) Szerbia lakossága 7 498 001-ről 7 186 862-re csökkent (különbség = 311 139, azaz 4,15%), a Vajdaság esetében a számok (2 031 992-ből kivonjuk az 1 931 809-et, 100.183 kapunk, azaz) 4,93%-os csökkenést mutatnak, tehát a balkáni háborúk utáni betelepítési hullámokat (amelyek itt az előző tizenegy évben növekedést biztosítottak) követő csökkenés nemcsak, hogy megközelítette az országos átlagot, hanem jócskán meghaladta. Mindez az itt élő magyar nemzeti közösség esetében sokkal lesújtóbb, hiszen amíg 2002-ben 290 207-en vallották magukat magyarnak, 2011-ben már csak 251 136-an, azaz a 39 071-gyel kisebb szám 13,46%-os csökkenést takar.

Hiába állítják az itteni magyar politikai közszereplők, hogy a magyar nemzetiségűek száma még 2022-ben is meghaladja a 200 000-et, mert nagy valószínűséggel a statisztikai intézet adataira hagyatkoznak, én azokat nem tudom elfogadni, mert becsléskor csak az elhunytakat és a születetteket vették figyelembe, pedig 2011-et követően az itteni magyarok számának csökkenését legfőképpen a könnyített honosítás határozta meg, így nemzettársaink már európai állampolgárokként nemcsak Magyarországra (ez a szám sem kicsi), hanem többségük más államba, főleg Németországba távozott, hogy az ottani munkavállalásukkal biztos jövőt teremtsenek gyermekeik részére. Mivel nem léteznek megbízható adatok, én csak a Magyarkanizsa községben (azaz a „saját bőrömön” is) tapasztalt jelenség alapján állíthatom, környékünkön az elvándoroltak száma megközelíti a tízezret, míg északon, a Tisza mentén több tízezerre rúg. Elegendő csak végigsétálni bármely település utcáin, hogy rádöbbenjünk, egyre több üres házat lehet megfigyelni. Elhihetik, mindez nem is itt a legborzasztóbb, meg kellene vizsgálni a bánsági, a nyugat-bácskai stb. településeket is, hogy pontosabb képet kapjunk a jelenlegi állapotunkról.

Egyre biztosabb, hogy immár megállíthatatlan a nálunk élő magyar nemzeti közösség elöregedése. Szintén egy „hazai” példát kell felhoznom, egy Magyarkanizsa községbeli településen3 a múlt század nyolcvanas éveiben a lakosok száma 2200 és 2500 között mozgott. E települést nemcsak a már említett „bajok” sújtották, mert a XXI. század elején, köszönhetően a Tisza holtágán húzódó határ közelségének, a „belső” migráció célpontjává vált, előbb megjelent az ashkálik4 (albán nyelven beszélő muzulmán vallású, valószínűen Palesztinából származó romák) az Európa Unióból visszatelepített egy csoportja, majd kiépítettek egy „hídfőállást”, hogy innen a később, de folyamatosan (az EU-ból és Koszovóból) érkező „nemzettársaik” részére biztosítsák – az ilyen vagy olyan módon, de ami biztos, a törvényességet mellőzve – az Európa Unió területére való (vissza)jutást. Tervük nem nagyon vált be, ami miatt sok család – több gyermekkel együtt – itt ragadt. Ezeket a gyermekeket kellett volna valamilyen módon beintegrálni a településen, de mivel az anyanyelvükön – a nem éppen tökéletesen ismert albánon – kívül még a szerb nyelvet sem tudták elsajátítani (a magyarról meg ne is beszéljünk), így a beiskolázásuk sikeréről vagy sikertelenségéről a helyi tanügyi munkásokat kellene megkérdezni. A település lakói és az „újdonsült” falusiak közötti ellentétek miatt szintén sokan eltávoztak a faluból, ahol jelenleg már csak 500 körülire becsülhető a lakosság létszáma.

Igencsak érdekes, mennyire megváltozott egy-egy település élete. Valamikor a falvak legnagyobb eseményeinek a lakodalmak, azaz a házasságkötések számítottak. Manapság bármely 1500 lakosú faluban egy év alatt 10-15 gyermek születik (de vannak „szűkebb” esztendők, amikor örülni kell még annak is, ha 5 csecsemő jön a világra), ezzel ellentétben ugyanazon a településen 50–100 közötti a másvilágra távozók száma, ami miatt a temetés, na meg az azt követő tor jelentősége igencsak megnövekedett, hiszen olyan családi eseménnyé vált, amelynek köszönhetően a közeli vagy távoli országokba elvándorolt családtagok egyedül ebből az alkalomból tudnak találkozni minden itthon ragadt rokonnal. Talán azon is el kellene gondolkozni – de még jobb lenne, ha akadna olyan idevalósi vagy innen elvándorolt pszichológus és szociológus, aki(k) feldolgozná(k) az eddig felsoroltakat –, azaz kikutatná(k), mindez milyen hatással van az itthon maradottak lelkületére és közérzetére. Remélem, lesznek olyan fiatal tudósaink, akik tudományos tevékenységük folyamán nem fogják figyelembe venni a politikum (sőt, minden politikus) véleményét, mert – szerintem – annak (azoknak) bármilyen magyarázkodása és kifogáskeresése igencsak torzítaná a vizsgálatok eredményét.

Ezekről a problémákról külön-külön már többször is írtam, most hosszú töprengés után döntöttem el, megkísérlem valahogyan összegyúrni, mert még az is meglehet, pár év múlva nemzeti közösségünk – a hatalmat gyakorló politikai elitünk „hathatós és áldásos” tevékenységének köszönhetően – el fog tűnni szülőföldjéről. Ráadásul ezzel is adózni szeretnék az egy éve, július 20-án elhunyt párom emlékének, hiszen ő mindezt már nem érhette meg.

_________________________

1 https://mek.oszk.hu/adatbazis/magyar-nyelv-ertelmezo-szotara/szotar.php?szo=CSENDÍTÉS&offset=21&kezdobetu=CS

2 http://www.vmtt.org.rs/mtn2014/443_449_Badis.pdf

3 https://www.magyarszo.rs/hu/3700/vajdasag_magyarkanizsa/184515/A-romakérdésről-tanácskoztak-Martonoson.htm

4 https://sr.wikipedia.org/wiki/Ашкалије

BALLA Lajos