Akinek jó az emlékezete, tudja: legutóbb 2022. április 3-án voltak (előrehozott) parlamenti választások Szerbiában, de azóta sem alakult meg az új kormány. Ki-ki megmondhatja, kiszámíthatja, hány nap és hány hónap telt el azóta. Maga az államfő ígérte először júniusra, majd szeptemberre az új kabinet megalakítását, de csak addig jutott, hogy megjelölte a kormányfő személyét, ami alkotmányos joga és kötelessége. A többi már a megnevezett politikuson, esetünkben a régi/új miniszterelnökön múlik.

A lejáratott jelző

Sokszor elhangzott már, magunk is leírtuk, hogy történelmi időket élünk. Valahol a múlt század kilencvenes éveiben honosodott meg ez a jelző, és azóta igencsak elhasználódott. Pedig ma is egyre gyakrabban hallani és olvasni, holott már régen megfakult, elveszítette igazi jelentését. Újabban már maga az államelnök újabb televíziós megszólalásait is történelminek nevezi(k), holott a 342. ilyen monológ már semmiképpen sem számíthat történelminek, elsősorban tartalma miatt, hiszen semmilyen sorsdöntő bejelentés nem hangzik el az ilyen, sajtótájékoztatóknak csúfolt szónoklatok során. Holott lenne mit bejelenteni. Akár történelmi jelentőségű és súlyú dolgokat is.

Ilyen például az új szerbiai kormány megalakulása, a fél mandátumra kijelölt miniszterelnök expozéja és a tárcavezetők megnevezése. A választópolgárok többsége egyébként sejti is, hogy már régen elkészült a miniszterek listája, az államelnök biztosan tudja, hogy ki marad a bársonyszékben, és kit vált(anak) le, de mintha valami hasznot hozna a konyhára az, hogy bizonytalanságban tartja (tartják) a közvéleményt. Esetleg a miniszteri tisztségekre jelölteket is. A megvilágosodás pillanatának pedig el kell jönnie. A kincstár vezetőinek közben eszébe juthatna akár az is, hogy fogadóirodát nyissanak, ahol megtippelhetnék az emberek az új kormánytagok listáját. Ne csak a labdarúgó-mérkőzésekre, hanem a kabinet összetételére is lehessen fogadásokat kötni. Biztosan szép bevétele lenne az új szerencsejátékból a kincstárnak. Ahogy jobb helyeken sem csupán a lóversenyekre, hanem akár a trónörökös születendő gyermekének nemére is fogadni lehet. Májustól például Szerbiában megtippelhették volna a polgárok, hogy ki lesz a miniszterelnök, ki melyik miniszteri tárcát kapja, és egyáltalán mikor tesz esküt a parlamentben az új kormány. A nagy bizonytalanság, a késedelem miatt bizonyára nagyot kaszálna néhány tippelő. Arról nem beszélve, hogy a Balkánon Szerbia lenne az első olyan ország, amely ilyen fogadásokat vezetne be, illetve ilyen fogadóirodát létesítene. Az pedig köztudott, hogy errefelé szeretik az emberek, ha országuk valamiben első. Legalább a Balkán-félszigeten. Kétségtelen egyébként, hogy ez valóban történelmi lépés lehetne, a fogadóirodákra pedig akár a „nemzeti” jelzőt is ráaggathatnák. A már működők mellett még jól is mutatna az új állami intézmény: Nemzeti fogadóiroda, azaz Nacionalna kladionica.

Csendes sztrájk?

Egy hónapon belül immár másodszor kell leírnom, hogy egyetértek Pásztor Istvánnal, a VMSZ és a Vajdasági Képviselőház elnökével, végre ugyanis kimondta azt, hogy a szerb–magyar határátkelőkön csendes sztrájk folyik. A jelenség nem új keletű, hiszen évek óta tart. Velem először 2020. május 3-án fordult elő, hogy hat órát rostokoltam a Királyhalom és Ásotthalom közötti átkelőn. Akkor tapasztalhattam meg magam is, mit jelent a magyar beléptetési rendszer összeomlása. Maga a hivatalos magyar személy közölte, hogy „összeomlott a rendszer”, mire visszakérdeztem, hogy melyik? A talpraesett egyenruhás kapásból válaszolt: „Nem az, amelyikre ön gondol.” A beszélgetést tovább nem részletezem, hiszen nem fordítottak vissza, hagytak tovább menni az anyaország belseje felé, ahol aztán illetékesnek és illetéktelennek is elpanaszoltam a velem és több száz utazó sorstársammal megesett megalázó méltánytalanságot. Azóta csak hébe-hóba lépem át az országhatárt, hiszen nemcsak az időmet, az idegeimet, hanem a pénzemet is elrabolja egy-egy ilyen kiruccanás.

Az a tény viszont, hogy ennyi idő után a vajdasági magyar politikai élet legfőbb szereplője is kimondja az igazságot, nem köntörfalazva, nem hivatkozva „Európa kapujára és Schengen bejáratára”, komolyan meglepett. Miért kellett annyi idő ehhez a felismeréshez? Miért nem lehetett korábban odaszólni a szerbiai koalíciós partnernek, hogy a gyakori állami szintű találkozókon tegyék már szóvá az áldatlan állapotokat? Netán a magyar miniszterelnökkel találkozva rákérdezni erre a jelenségre, felhívni a figyelmét rá? A „soha ilyen jó szerb–magyar kapcsolatoknak” biztosan nem használ a határátkelőkön folyó munkalassítás. Nem beszélve a feleslegesen és hiába elhasznált üzemanyagról, a késedelem miatt elszenvedett károkról, az emberek egészségéről.

Alighanem azt kell gondolnunk, hogy itt is elérkezhetett az igazság, a megvilágosodás pillanata. Amikor már nincs elfogadható, épeszű magyarázat a határátkelés indokolatlan késleltetésére, és ez immár a politikusoknak is feltűnik. Nem hiszem, hogy eddig túlságosan zavarta őket, hiszen – gondolom – már korábban léptek volna. Még a személyes érintettséget sem tartom kizártnak, de azt jólesően nyugtázom, hogy márciusban, amikor éppen Pásztor István jelenlétében kezdődött meg az autópályán a határátkelő bővítése újabb hat sávval (minő véletlen, éppen a választási kampány idején!), ezen az oldalon tettem szóvá, miszerint nem az új sávok, az átkelő bővítése, hanem a határátkelő magyar oldalán dolgozók normális munkája jelenti a megoldást, ott kell keresni a szűk garatot. Csendes sztrájkot ugyan nem emlegettem, de engedjék meg, hogy azt képzeljem: talán az a kommentár is hozzásegítette a politikumot ahhoz, hogy mindannyian megérjük a megvilágosodás pillanatát. Biztosan ilyen lehet az igazi aranykor is, amikor minden elképzelhető, és minden lehetséges.

NÉMETH János