A magyarországi közoktatás válságban, a szigorúbb helyzetfelmérések szerint egyenesen összeomlófélben van. Országszerte, nem csak Budapesten, több mint egy hónapja kitartóan tiltakoznak a tanárok és a diákok, sőt a szülők is a pedagógusok szemérmetlen alulfizetettsége, egyáltalán a jelenlegi magyar oktatáspolitika ellen. Sztrájkok, tüntetések, élőláncok követik egymást; október 5-én, a pedagógusok világnapján csak a fővárosban negyvenezren tüntettek. A kormány válasza az volt, hogy sok renitens tanárt kirúgtak a munkahelyéről, és fenyegető belügyminisztériumi leveleket küldtek szét megfélemlítésül – ezzel azonban csak szítják a tüzet. Október 14-én ismét több ezres tömeg tüntetett a meghurcolt tanárokért és tanárnőkért, s a diákok nyilvánosan elégették a fenyegető leveleket. „Tanárok a diákokért, diákok a tanárokért, együtt az iskoláért” – ez a jelszó.

A magyarországi sztrájkok és más polgári engedetlenségi akciók oka elsősorban az, hogy a tanárok fizetése elviselhetetlenül alacsony, a diplomás átlagbér 60%-át ha eléri. Emiatt gyakori a pályaelhagyás, tanárhiány van, és továbbra is csökken a pedagógushallgatók aránya. Azonban nemcsak a pénzről szól ez a tüntetéshullám, hanem a tanárok és diákok szabadságáról, méltóságáról és a sztrájkjogról is. „Tanárok nélkül nincs jövő, megbecsülés nélkül nincs tanár!” – hirdetik a transzparensek. Ha a tanárnak nincs sztrájkjoga, és nem emelheti fel a szavát, akkor mindent megtehetnek vele. A diákok most megüzenték a hatalomnak, hogy nem félnek, és nem adják alább, kiállnak megbecsült tanáraikért, emellett jobb munkakörülményeket követelnek az iskolákban.

A kancelláriaminiszter erre lépcsőzetes fizetésemelést harangozott be, ígérgetése szerint a tanári fizetések 2025-re elérhetik a diplomás átlagbér 80 százalékát, ami édeskevés. Ezzel nem elégedhetnek meg a pedagógusok, be is jelentették, hogy október 23-án és 27-én ismét tüntetés lesz.

@k = *

És mi a helyzet Szerbiában? Ezt a kérdést tette fel Pressburger Csaba Észverés című online műsorában két itthoni pedagógusnak, Berze Gizellának és Mengyán Pletikoszity Ildikónak. Szerbiában nem sztrájkolnak a pedagógusok, szeptember elsején mindössze néhány iskolában jelezték rövidített órákkal, hogy a tanárok helyzete itt sem fenékig tejfel. A magyarországi pedagógussztrájknak azonban semmilyen intézményes visszhangja nem volt Szerbiában. A vajdasági pedagógus-szakszervezetek egyelőre nem fejezték ki a szolidaritásukat a magyarországi kollégákkal.

Ennek egyik oka, hogy a tanári fizetések Szerbiában magasabbak, mint Magyarországon. 67 000 dinár az alapfizetés a tanügyben, ami megfelel az átlagbérnek, és közel kétszerese a minimálbérnek – bár nem több, pedig ugye nem kell magyarázni, hogy a tanároknak milyen fontos szerepe van a társadalomban. Tényleg rajtuk múlik a jövő. A Vajdaság 533 általános iskolája és 120 középiskolája azonban bölcsen hallgat – a hozzászólók véleménye szerint a tanárok úgy érzik, úgysem lenne értelme a tiltakozásnak, a munkabeszüntetést vagy valami hasonlót nem érzik hatékonynak, és becsületesek lévén, órákat sem akarnak mulasztani. Összefogás nincs, legföljebb egyéni harcok, ha folynak.

A hivatalossággal, a politikával való konfrontálódás nagyon energiaigényes, és a túlterhelt, fáradt tanároknak nincs sem kedvük, sem erejük ilyen összetűzésekre, épp elég bajuk van azzal, hogy folyton érkeznek a kötelező instrukciók, az utasítások a felügyeleti szervektől és a minisztériumtól. Meg aztán az állását is félti mindenki. Nem beszélve arról, hogy a Vajdaságban a magyar állam anyagi támogatása a tanügybe is belefolyik, a politikai nyomásgyakorlás az oktatásban is érvényesül, és ahogy a nép mondja, jobb hallgatni. Ne szólj szám, nem fáj fejem!

A tanítók és a tanárok egyébiránt szolidárisak a köznéppel, és lojálisak, nem kívánják nehéz helyzetbe hozni az iskolájukat, akadályozni az amúgy sem könnyű munkát és megakasztani a tanítást. A diák az első. A szakszervezetekben pedig nemcsak a pedagógustársadalom, hanem minden munkás csalódott. Tegyük hozzá, hogy Szerbiában is csökkent az érdeklődés a pedagóguspálya iránt, és itt is tanárhiány van, ezért a szerb oktatásügyi minisztérium ösztöndíjakkal próbálja serkenteni a fiatalokat, hogy merjenek tanárok lenni.

A tanulók nemzetközi kompetenciafelmérése, a PISA szerint úgy a magyarországi, mint a szerbiai gyerekek pontszámai alacsonyabbak az átlagnál, tehát a 15 éves tanulók nemigen rendelkeznek azokkal az alapvető ismeretekkel és készségekkel, amelyek a boldoguláshoz, a továbbtanuláshoz vagy a munkába álláshoz szükségesek. Ez nem azt jelenti, hogy a mi gyerekeink ostobábbak, mint a külföldiek, hanem azt, hogy a tanároknak erőfeszítéseik ellenére sem sikerül igazán írástudóvá tenni a diákokat, sem a nyelvek, sem a matematika, sem a természettudományok terén nem alakulnak ki megfelelő készségeik, következésképp nem lesznek igazán versenyképesek. A lemaradás behozására korszerűbb, digitalizált tantermekre és megújult módszertanra, netán élménypedagógiára volna szükség, ahhoz viszont, hogy egy tanár alaposan felkészüljön minden egyes órájára, jobb anyagi feltételek kellenek, és főleg több szabadidő. Hiába van meg Szerbiában elméletileg az irigylésre méltón modern pedagógiai program, ha a gyakorlatba lehetetlen átvinni a szép elképzeléseket.

A skandináv országokban nincs kötött tanterv, a tanfelügyelet nem vegzálja a pedagógusokat, nagy a tanár szabadsága a módszerek és a tananyag megválasztásában, kiváló a tanárképzés, a tantermek korszerűen felszereltek, magas a tanári fizetés, az oktatás magas arányban részesedik a nemzeti jövedelemből (Magyarországon ez az arány mindössze 2,8 százalék).

A tanítók és a tanárok többsége szeretettel, hivatástudattal végzi munkáját, és teljes személyiségével tanít. Mindannyiunk közös emléke, hogy azokat a tantárgyakat szerettük meg, amelyeket jó tanár tanított, aki érdekesen adott elő, és vonzó személyiség volt. A magyarországi sztrájkolók épp azt akarják megmutatni, hogy van még méltósága a tanári hivatásnak, és a jó tanárhoz ragaszkodnak a diákjai.

RADICS Viktória